16 éves kora óta önállóan menedzseli az életét, azóta hat gyermek édesapja, cégvezető, Artisjus „Az év könnyűzenei szövegírója” és Emberi hang díjjal kitüntet zenész. Czutor Zoltán, tősgyökeres szegedi, aki az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Kar biológia-kémia tanár szakán szerzett diplomát.

Hogyan emlékszel vissza az egyetemi éveidre?

Tanárképző főiskolás voltam és emlékszem, hogy mindenki nagyon sokat tanult, én pedig vizsgaidőszakban nagyon korán keltem és letudtam mindig délig a tanulást, aztán a nap hátralevő részét arra fordítottam, hogy éljek, élvezzem az életet. Akkoriban, a 90-es években ugyanis egyetemisták ezrei hömpölyögtek Szeged utcáin késő délután, este. Mivel nem volt közösségi média, így a fiatalok különböző klubokban, szórakozóhelyeken találkoztak, gyakorlatilag abból állt minden esténk szorgalmi és vizsgaidőszakban is, hogy jártuk a szegedi éjszakát. Ilyen ikonikus hely volt nem csak a JATE Klub, hanem a Ring, a Jazz kocsma vagy például a Rock Klub. Ha mondjuk bármelyik kedd este kimentél a Kárász utcára, olyan nem volt, hogy ne találkozz – nem túlzok – 80-100 haverral is.

Az egyetemi délutánjaidra azt mondtad, hogy „éltél”, ez mit jelent?

Főként buliztam. Nagyon sok házibuli volt, albérletekben, kollégiumokban, különböző klubokban, akkor még működött a SZOTE Klub, volt a JATE Klub, az Ifjúsági Ház, igaz oda inkább gimnazista koromban jártam többet. Ha nem buliztunk, akkor meg a Széchenyi téren, Tarján telepen, vagy az Északi városrészben játszóterek padjainál összeverődtünk és beszélgettünk. Mindenről és folyamatosan beszélgettünk.

Volt-e olyan tanárod, aki meghatározó volt az életedben és szívesen emlékszel vissza rá? 

Nekem Ilosvay György tanár úr egy meghatározó alakja volt az egyetemi éveimnek. Ő volt az, akitől rengeteg érdekes dolgot megtanultam, terepgyakorlaton a vaspondróktól kezdve (ami egy diplopoda), a mogyorós pelén át mindent. A mai napig, mikor a gyerekeimmel kirándulok erdőn-mezőn, mindig őt emlegetem, de akkor is, amikor egy piros árvacsalánt látok vagy egy baracklevelű veronikát, ami éppen most virágzik is, Ilosvay tanár úr jut eszembe. De sok mindenki van még. A természettudományos személet, amit itt elsajátítottam, a mai napig meghatározza a gondolkodásomat.

Egyetemista éveid alatt mennyire volt jelen a zene?

Határozottan. Nagyon kicsi korom óta foglalkoztat. Annyi idős lehettem, mint most Simon fiam, amikor elképzeltem az életem, és úgy terveztem, hogy mindig zenélni fogok. Akkoriban nagyon sok helyen volt élőzene Szegeden. Ez most nagyon hiányzik. Nem csak itt, hanem más városban is. Mára kikopott az emberek szórakozási repertoárjából, hogy lemegyünk a klubba, mert ott mindig van valami jóféle élőzenekar, és beszélgetünk, nagyokat röhögünk, de közben élvezzük, hogy a zenekar játszik, akár be is kapcsolódunk, éneklünk velük, vagy csak leülünk hallgatni. A lényeg, hogy együtt vagyunk, tanulunk egymástól, inspiráljuk a másikat zenészként is. Nekem ez a közeg hiányzik ma.

Mi a párhuzam a természettudomány és a zene között?

Az élet értelmének a keresése. A zenékben és a dalszövegekben is valami olyat próbálok keresni, amivel megtalálom a választ arra, hogy van-e ennek az egésznek értelme, hogy mi idejöttünk, van-e eleje vagy vége, van-e valami konklúzió. A természettudományok esetében pedig nem szorul magyarázatra, hogy alapvetően erről szólnak, ilyesmire keresik a választ.

Meg lehet-e unni a rivaldafényt, a fellépéseket több évnyi színpadi lét után?

Nem. Nyilván meg lehet unni akkor, hogyha érdektelenségbe fullad, de ha van érdeklődés, akkor nehezen tudom elképzelni. Számomra ennek is nagyon sok kötődése van a tanársághoz. Az embert szerintem az elégíti ki, hogyha ad. Ha a színpadon vagyok, eszembe sem jut az, hogy én mit kapok, és amikor tanítok akkor sem. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy mit adok. Hogyha azt elfogadja a közönség, az egy teljesség. Nagyon nagy öröm a színpadon is, meg tanárként is. Az ellenkezője – tehát ha nem fogadják el azt, amit adnék - viszont hatalmas szomorúság és csalódás.

Ha már szomorúság, akkor tősgyökeres szegediként mennyire volt nehéz itt hagyni a várost?

Nehéz volt, mert a mai napig szegedi vagyok, és mikor visszajövök, mindig ugyanaz a kisgyerek, vagy fiatalember leszek. 21 éve költöztem el Szegedről. Nem feltétlenül itt hagyni volt nehéz, inkább az, hogy amikor visszajövök, szembesülök azzal, hogy mennyivel jobb hely lett Szeged, akár kinézetre, akár hangulatra, mint amikor elmentem innen. Bármikor hazalátogatok, azt érzem, hogy de jó lenne visszaöltözni.

Ha a visszaköltözés még nincs is tervben, viszont visszajönni, fellépni a JATÉ-ban, milyen érzés?

Nagyon vártam, hogy újra aktív legyen a JATE, mert amikor értesültem a bezárásról, elszomorodtam. Nekem Szegeden „A Klub” egyértelműen a JATE, ez életem legfontosabb szegedi helyszíne. Itt ismertem meg három első gyerekem édesanyját és a Nyers zenekarommal is itt adtuk a legfontosabb koncertjeiket. Mikor kisgyermek voltam, akkor a nagymamám itt volt büfés és gondnok. Gyakran lementem hozzá iskola után még a ’70-es évek végén.

Rengeteg mindennel foglalkozol, ennek van magyarázata?

Nagyon-nagyon rossz a monotónia-tűrésem, ezért csinálok olyan zenéket, amilyeneket, amelyekben szinte soha nem fordul elő kétszer ugyanúgy ugyanaz a motívum. A karrierem elején, fiatalon sem és most meg pláne nem szeretem a kiszámítható és repetitív zenéket. Nincs mottóm. Megpróbálok megbízható lenni és ezt mástól is elvárom. Elsősorban családapának tartom magam, nagyon feszélyez, ha valaminek kell lenni. Így nem tudnám körülhatárolni, hogy csak édesapa, biológia-kémia szaktanár, zenész, dalszerző, moralista vagy éppen műsorvezető vagyok. Ez mind vagyok.

Mit üzensz a mai szegedi egyetemistáknak?

Legyenek bátrak és a diploma megszerzésével éljenek autonóm, kiteljesedett felnőttkort, amiben felelősséget vállalnak! Legyenek kockázat vállalók, mert rajtuk múlik minden!

Interjú: Tóth Csenge