A programsorozat első napján a „Volt egyszer egy egyetemi színpad” performansz keretében nosztalgikus emléknapot tartottak az egyik legkiválóbb amatőr színház és rendezője, Paál István tiszteletére a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának főépületében. A Radnóti Kávézóban és az Auditórium Maximum előadóteremben közel százötvenen ünnepeltek. Beszédet mondott a szegedi színháztörténetről többek között prof. dr. Gyenge Zoltán, a BTK dékánja; Nánay István kritikus, színháztörténész, a „PálIsti” munkacímmel íródó kötetszerzője; Balog József, a MASZK Egyesület elnöke; Sándor L. István, az Országos Színháztörténeti Múzeum munkatársa; Árkosi Ápád és Bérczes László Jászai Mari-díjas rendezők, valamint Dúró Győző dramaturg.

Prof. dr. Gyenge Zoltán megnyitóbeszédében hangsúlyozta, nem minden meghatottság nélkül áll a zsúfolásig megtelt Radnóti Kávézó közönsége előtt. Mint mondta, a ’70-es években Paál István-kultusz alakult ki a szegedi egyetemen, ugyanis a rendező indította útjára a Szegedi Egyetemi színházat 1973-ban. Megjegyezte, az egyetemi lét és a kulturális közeg egymástól elválaszthatatlan, és mint ilyen – így Gyenge –, kárt okozhat az ostobaságnak, ahogy minden alkotó, létrehozó tevékenység.

Nánay István író, színházkutató szerint a színházat kutatni azért nagyon nehéz, mert olyan, mint a római padlómozaikok, amiknek nagy része hiányzik, de a kutatóknak mégis látniuk kell az egészet. A ’60-as, ’70-es évek egyetemi színháztörténetéről szinte semmiféle írott emlék nem maradt fenn, pedig közel háromezer amatőr, független, alternatív társulat létezett. Főként politikailag ellenálló szerveződések voltak, és ha fellelhető is róluk minimális dokumentum, azok a Kádár-rendszer kettős kódolásával készültek, ezért nehéz értelmezni ezeket. Kiemelkedik közülük a Petőfi-rock, az Óriáscsecsemő, a Kőmíves Kelemen, a Király haldoklik és az Örök Elektra.

Paál István a szegedi egyetemi színjátszásnak egy korszakát képviselte, de előtte és utána is létezett a város felsőoktatási intézményeiben színjátszás. Azok a formációk, amik ezután alakultak, már egy másik kor igényeinek feleltek meg, mint például a JATE-színpad. Ez azonban politikailag és szociológiailag is teljesen elkülönült a Paál-korszaktól.

Balog József, a MASZK Egyesület elnöke elmondta, hogy már a SZESZ alapítása után, 1984-ben hozták létre Paál Istvánnal közösen a 8:15-ös csoport: Színházi Alkotóközösséget. Azért 8:15, mert ekkor voltak a próbáik az Auditórium Maximumban. Paál mint mentor, partizán, elátkozott színész tevékenykedett a társulatnál, ami aztán több kitérővel a JATE klubba került át. Paál István az esemény előtt felavatott emléktáblájának tanúsága szerint azt vallotta: „A színház az etikus ember utolsó végvára. Az kellene, hogy legyen.” Azt tekintették céljuknak, hogy a lehető legjobb tudásuk szerint működjenek, attól függetlenül, sikeresek-e, vagy sem. Balog rámutatott, a szocialista diktatúra utolsó rúgásait élték ekkor, ami üdítően hatott a fiatalokra, a művészetükre. Az viszont – nyomatékosított -, hogy most a fent említett diktatúra inverzét vagyunk kénytelenek megélni, már más lapra tartozik. A 8:15-ös csoportban 167 ember fordult meg a nyolcvanas évek elején-közepén, mert nagy húzása volt annak az önkifejezési módnak, amit ez a színház biztosított. A nagy öregek soha ki nem hűlt helyeinek betöltői lehettek, összegzett Balog.  Sándor L. István színháztörténész előadásában hangsúlyozta, hogy a készülő és nyáron megjelenő Paálisti munkacímű könyv a kortársak elbeszéléseire is épül. "Annyi történet van, ahányan részt vettek abban a történetben."

A nap végén a BTK épületében rendezett emlékkiállítás vezetett a történelmi emlékhellyé nyilvánított Auditórium Maximumhoz. Innen indult az 1956-os diákmozgalom, és itt került előadásra a Petőfi-rock is. Az este házigazdái és kommentárjai Árkosi Árpád rendező és Dúró György dramaturg voltak. Árkosi kiemelte a Petőfi-rock ötven éves évfordulóját, ami 1973-ban első magyar rockoperaként kísérletet tett a múlt megváltoztatására. Az akkor happeningnek, most performansznak nevezett előadás rekvizitumai ma is ugyanazok; a terem berendezése, parkettája padjai az elmúlt fél évszázadban nem változtak semmit. Dúró Győző elmondta, ahogy Paál Istvánnak, úgy számukra a színház nem hobbi, hanem választott, vállalt társadalmi feladat. Az idei március 15-e egy négyszeres évforduló: egyrészt 200 éve született Petőfi Sándor, másrészt a forradalom emléknapja, harmadrészt húsz éves a Szegedi egyetemi Színház, negyedrészt pedig a közelmúltban volt Paál István halálának 25. évfordulója.

A Petőfi-rockot Vági László rögzítette filmre 1973-ban, aki szintén részt vett az esten. A felvétel az SZTE Klebelsberg Könyvtár Képtár és Médiatéka gyűjteményében megtekinthető.

Elmondta, az előadás legfőbb üzenete ugyanaz, mint a forradalomé: szabaddá tenni a sajtót. Maga a felvétel egy protokolláris előadást rögzített, hiszen a Petőfi-rock egy versenyre készült, térszínpadon játszott előadás volt. Dúró Győző megjegyezte, maga a Petőfi-rock négy embernek köszönhető: Petőfi Sándornak, Paál Istvánnak, Vági László zeneszerzőnek és Fekete Sándor publicistának, aki miatt a besúgó-jelenet bekerült az előadásba.  Sajnos a fennmaradt felvétel csak egy rövidített változata az eredeti előadásnak - és ez sem véletlen -  így számos ikonikus részletet, jelenetet csak az egykori szereplők és nézők elbeszéléseiből ismerhetünk, mint például a 12 pont beemelését a darabba a tiltás ellenére. A 12 pont megjelenítése a „Mit kíván a magyar nemzet?” kérdésre a szereplők körbe álltak, felmutattak egy-egy üres fehér lapot, majd csendben elejtették azokat, ezzel kifejezve, hogy parancsszóra kénytelenek hallgatni. Dúró Győző kiemelte, Paál István zsenialitása itt ütközött ki leginkább.

Szanyi Dániel

A Szegedi egyetemi színjátszás történetét bemutató sorozatunk: