Egyetemi diplomáját a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és médiatudomány alap-és mester szakán szerezte a 1,5 % egyikeként, akik az ő helyzetében diplomáznak. Gyerekkorában kezdett pingpongozni az iskolai gyógytornász javaslatára. Az egyetemi évek alatt csatlakozott a Szegedi Asztalitenisz Sport Klubhoz, és jelenleg már nemzetközi versenyekre készül, mellette pedig egy sérültekkel foglalkozó alapítványnál dolgozik, mint kommunikációs munkatárs. Május hónap Alma Mater Tagja Mihálffy Kinga.

Mesélj magadról!

Mozgássérült vagyok. Ez a legszembetűnőbb, ami kiderül rólam. Ha bemegyek egy helyre, akkor azonnal árulkodik rólam, így meghatároz engem. Az emberek gyakran nem tudják meg rólam azt, hogy jó humorú vagyok, hogy nagyon szeretek olvasni, hogy szeretem a verseket, a filmeket, a sportot, hanem egy dolog világos azonnal: ez a lány máshogy jár, ez a lány mozgássérült. Ezzel kell leélnem az életemet. Másfél éves koromig nem derült ki. Akkor kellett volna kezdenem járni, ekkor több orvoshoz elvittek Szegeden, akik mind azt mondták, hogy csak későn érő típus vagyok, nincs semmi baj. Végül Budapesten egy főorvos állapította meg, hogy valószínűleg egész életemben mozgáskorlátozott leszek, és ő a születésemre vezette vissza. Valószínűsítette, hogy születés közben oxigénhiányos állapot lépett fel, és ezért a mozgásért felelős agyi területek, idegsejtek sérültek. Azt sejteni lehetett, hogy önálló majd tudok lenni, de ezzel kell boldogulnom. Amúgy a mozgássérültségemtől függetlenül teljesen átlagos életet éltem, a Karolinába és a Tömörkénybe jártam integrált oktatásba, és ugye itt szereztem diplomát az egyetemen. Egy tök átlagos lány vagyok, aki furán megy. Nyilván a pingpong szerves része az életemnek, remélem, hogy egyszer komolyabb célokat is elérek vele.

Milyen céljaid vannak?

Para asztalitenisz sportoló vagyok. Most már több mint öt éve játszom, részt vettem emléktornákon és országos bajnokságon is. Komolyabb eredményeim még nincsenek, de a versenyzés nálunk nem olyan könnyű, hiszen nincs annyi országos versenyünk, mint az épeknek, mert nem is vagyunk annyian. A parasportban 10 kategóriába sorolják a versenyzőket a sérültségi fokok szerint. Mindenkinek egy klasszifikációs folyamaton kell átmenni. Én magyar kategóriában hatos vagyok, ez pingpongban az állók közül a legakadályoztatottabbakat jelenti. Ebben a kategóriában összesen csak nyolcan vagyunk, ebből ketten lányok, ezért a versenyeken összevontan játszunk. Így Magyarországon nincs nagyon összehasonlítási alapom, ezért lenne jó egy nemzetközi verseny, ahol igazából kiderül, hogy állok a saját kategóriámban, a nők között. Ez lesz számomra valószínűleg a vízválasztó, hogy hosszútávon megmaradjon-e az életemben a parasport, vagy maradjon-e a hobbi szintjén.

Most mit gondolsz?

Az az ember vagyok, aki imádja a sportot, az olimpia szellemiségét, és ki akarom próbálni, részese akarok lenni. Ahogy az ATSK oldalon a bemutatkozásban is megfogalmaztam, a pingpong nekem nemcsak sport vagy hobbi, hanem hatalmas napi szintű harc önmagammal és a korlátaimmal. Az életben mindig én alkalmazkodom az épek normáihoz, a parasport a legegyenlőbb küzdelem számomra, mert itt mindenki korlátokkal indul. Nincs más szegmense az életemnek, ami így működik. Azért is szeretem, mert a sport hatással van a mindennapokra és visszatükröződik benne. Néha nem megy az edzés, mint például ma, ilyenkor az életre kell visszagondolnom, az ottani sikereimre, hogy például nekem van két diplomán. De amikor egy vert helyzetben az utolsó pillanatban visszapörgetek egy labdát, az visszafelé hat. Azt érzem, ha ezt elértem, akkor nincs lehetetlen. Ez a játék egyszerre vág pofon és emel fel, megmutatja számomra, hogy mindig lesz olyan szituáció, amiből nem jöhetek ki győztesen, ugyanakkor, azt is, hogy nincs olyan, hogy reménytelen ügy.

Hogy kerültél a sport közelébe?

Sima általános iskolába jártam, ezért nyilván a tesiórákat nem látogattam a többiekkel, de heti 2-3 alkalommal a suli biztosított nekem gyógytornászt. Az egyik gyógytornász találta ki számomra a pingpongozást, mert ez a mozgásforma javítja a kéz- és lábkoordinációt. Összetolt asztalokat, felkötötte a sálját hálónak, és ütögettünk. Egész jól ment, gyorsan megértettem a szabályokat, éreztem az ütemet, úgyhogy beálltam az udvaron is forgózni. A forgózásnál ugye mindenki körbe – körbe megy. Nekem kevés volt az idő, hogy átérjek az asztal másik oldalára. Ha nem akartam azonnal kiesni, muszáj volt kitalálnom valamit, így begyakoroltam, hogyan tudom úgy átütni a labdát, hogy a velem szemben álló kiessen és nekem legyen időm átérni. Nem voltam elég gyors, így ügyesebbnek kellett lennem. Így kezdődött. A családunkban kiemelt szerepe van a sportnak, négyen vagyunk lánytestvérek, a lánytesóim viszont sportoltak, és tartoztak valahova, egy közösségbe, és ezt nagyon irigyeltem tőlük. Így bár a gimnázium alatt háttérbe szorult, az egyetem elején lementem a Szegedi Asztalitenisz Sport Klubba, megismertem Ernő bácsit. Jeleztem neki, hogy szeretnék idejárni, ajánljon valamit, nagy céljaim vannak. Ez volt öt éve, és ott ragadtam.

Milyen volt az SZTE-n tanulni?

Hálás vagyok, hogy egyike lehettem annak az egyetemre járó bármely fogyatékkal élő 1,5%-nak, aki diplomát szerez. Olyan szerencsés voltam, hogy világéletembe normális suliba jártam, épek közé. Egyébként én amellett kardoskodom, hogy bármely fogyatékkal élőt képességei szerint, akkor is ha nagyobb falat neki, integrált oktatásban kell részesíteni. Még ha ebből fakadnak megoldandó dolgok is. Mikor a Tömörkénybe kerültem, 900 gyerek között csak én nem voltam ép. Ilyen helyzetben magadban és a többiek között kell elrendezned ezt. Mármint persze te is menő akarsz lenni, de közben ismered a korlátaidat. Nagyon sok nehéz szituáció van, ahol lavírozni kell. Neked is ugyanolyan nehéz az a töridolgozat, mint másnak, de azt is meg kell oldanod, hogy a lenti büfében vett kávéból maradjon valami a 3. emeleti kávézóig, miközben lépcsőzöl. Persze felajánlják a liftet, amit a tanárok használnak, de te nem akarsz kimaradni a normális életből, mert a suliban a folyosón derül ki minden, ott zajlik az élet. Szóval küzdesz.

Az egyetem ehhez képest már teljesen más. Tizedikben derült ki, hogy diszkalkuliás vagyok, és felmentettek matekból. Így azt az energiát, amit a matek kettes megszerzésére fordítottam korábban, olyanra irányíthattam, amit tudtam és szerettem. Korábban nem tartottam magam jó tanulónak, de végül magyarból 100%-os eredményt értem el a szóbeli érettségin emelt szinten. Előtte fel se merült bennem az egyetem, pedig a nagymamám sulykolta, hogy nekem nincs esélyem olyan munkára, mint például pincérnek lenni, vagy eladónak, nekem szellemi munkából kell megélnem. Így bár kishitű voltam, de megpróbáltam. Eredetileg magyar szakra adtam be a jelentkezésem, fel is vettek, de már az első félévben kiderült, hogy nem ez az én utam, a kommunikáció érdekelt akkor is, így váltottam. Nekem csak jó tapasztalatom volt az SZTE-n, tanári oldalról és a szaktársakról is. Rengeteg segítséget kaptam, ha kérdeztem, kértem, segítettek. A kommszak híresen jó a közösségéről. Szakesteken vettem részt, a kommpingen főgólya voltam, szóval nem maradtam ki a közösségi életből sem, kimaxoltam az egyetemnek ezt a részét is.

Mihez kezdtél a diploma megszerzését követően?

A diploma azért is volt fontos volt számomra, mert az önéletrajzomon ott van, hogy megváltozott munkaképességű. A nyílt munkaerőpiacon, ha ott a 20 másik önéletrajz, akkor a diploma nélkül esélyem sincs, hogy ne rakják rögtön félre. Végül már a diplomaosztó előtt dolgozni kezdtem. A mesterszak első éve a Covid-időszakra esett. Nagyon untam magam, elkezdtem munkát keresni. A Nem Adom Fel Alapítvány 4 órás kommunikációs munkatársat keresett. Arra gondoltam, hogy ez jól kiegészíti az egyetemet, ráadásul érdekelt az esélyegyenlőség területe is. Az az érdekes, hogy én pont az integrált oktatásnak köszönhetően korábban nem ismertem ezt a közeget. A munkatársaim 80-90%-a sérült. Amikor először léptem be az irodába, még nekem is megrázó volt. Arra gondoltam, hogy mindazt, amit a kommunikációs befolyásolási gyakorlatról tanultam, nem pénzért akarom nagy cégeknél hasznosítani, hanem inkább jó célra fordítom a tudásom. Minden kommunikációs tudásommal ennek az alapítványnak, ezeknek az embereknek segítek.

Mihálffy Kinga és a Nem Adom Fel Alapítvány velünk lesz június 10-én az SZTE Alma Mater Weekenden. Találkozhatsz és megismerkedhetsz velük, sőt összemérheted tudásodat Kingával pingpongban.

Fotó: Bakos Katinka

Beszélgetőtárs: Gerháth Györgyi