Váraljai Anna a kortárs magyar művészeti szcéna egyik meghatározó alakja, aki egyaránt tevékenykedik művészettörténészként, kurátorként és kulturális szervezőként. Számos tudományos publikáció és művészeti írás fűződik a nevéhez, kutatásai pedig a 20. századi művészet legizgalmasabb, határokat feszegető jelenségeire koncentrálnak. Oktatóként és kritikusként is arra törekszik, hogy láthatóvá tegye a művészettörténet működési struktúráit, valamint hogy a művészet és a társadalom közötti kapcsolatokat új perspektívákból mutassa be. „A divat mondja meg, hogy ki vagy?” című Alumni Uni-Tudásműhely előadásán moderátorként segíti a fenntartható divatról szóló beszélgetést, de előtte egy rövid interjúban közelebbről is megismerhetjük gondolkodásmódját, inspirációit, valamint a divat és művészet közötti kapcsolódási pontokat.

A divat gyakran egyfajta vizuális művészetként is értelmezhető. Te művészettörténészként hogyan látod a divat és a képzőművészet kapcsolatát? Létezik-e egyfajta párbeszéd közöttük?

Feltétlenül. A 20. századi művészettörténetet mi sem jellemzi jobban, mint az élet és művészet határainak eltörlésére tett kísérletek sora. Ezek közé tartozott az is, hogy az egyes irányzatok képviselői nem elefántcsont toronyban ülve trónoltak, távol a világ zajától, hanem a hétköznapi élethez is közeledtek, vagyis nyitottak a populáris kultúra felé. A futuristák főztek, futurista szakácskönyveket írtak és a versenyautók szépségéről zengedeztek az antik szobrok helyett, a dadaisták jelmezbe öltöztek, míg a szürrealista Dali meztelenül, lóháton vonult be kiállítására. Mondrian és a Bauhaus stílusa az öltözködésre, a lakberendezésre is rányomta bélyegét, Pollock akciófestészetének hatására dripping fényfestéses diszkók nyíltak az ötvenes években az USA-ban, és sorolhatnám. Úgy látom, hogy a modern művészet egy folyamatos párbeszéd a hétköznapi élettel, és ez visszafelé is igaz: a hétköznapi, populáris jelenségeket folyamatosan szívta magába a modern művészet, erre legjobb példa talán a pop art, melyben visszaköszön a képregények, reklámgrafikák stílusa. Konkrétabban a divatról szólva: én nem vagyok szakértője a divatnak, ezért inkább általánosságban a populáris vizuális kultúra jelenségeiről szeretek megnyilvánulni, mintsem a konkrét divatjelenségekről. Ráadásul, jómagam „kisfogyasztó” vagyok, szándékosan kerülöm a luxusdivatot, a drága öltözékeket, és szakmámban is sokkal jobban érdekelnek a design szociális vonatkozásai, segítő aspektusai, a szociális design, a design for all, mintsem a fashion. Azt gondolom, bármennyi pénzem lenne, sosem vásárolnék magamnak egymillió forintos táskát, most is a fizetésem értékéhez képest rendszeres adományokat adok különféle szervezeteknek. Nem vinne rá a lélek, hogy magamra költsek el ennyi pénzt, amikor tombol a mélyszegénység.

A 20. századi modern művészet gyakran kísérletezett a test és az öltözködés ábrázolásával. Van olyan művészeti mozgalom vagy alkotó, aki szerinted különösen inspiráló lehet a fenntartható divat számára?

Igen, van. Szerintem a ma egyre népszerűbb nature art és az antropocén művészet feltétlenül ilyen, elméleti szinten az ökofeminizmus, az antropocén diksurzus és a poszthumán elméletek, valamint a környezetetika lehet meghatározó. Szemléletben szerintem a hetvenes évek amerikai feministái lehetnek inspirálóak, akik kifejezetten közelítettek a természethez, s mindezt nagy felelősséggel, elhivatottsággal tették. Magyar vonatkozásban szerintem nagy hatású Király Tamás életműve, aki felhívta a figyelmet arra, hogy hétköznapi tárgyak, alantas hulladékanyagok is lehetnek a fashion elemei.

A kortárs képzőművészetben egyre több alkotás reflektál a fogyasztói társadalomra és a környezetvédelemre. Látsz olyan művészeti tendenciákat, amelyek hasonló módon bírálják a fast fashion jelenségét?

Éppen a mai órámon mutattam meg hallgatóimnak egy olasz művész, Michelangelo Pistoletto munkáit, köztük kedvencemet, az 1967-es Kacatvénuszt. Az installáción egy klasszikus Vénusz szobrot láthatunk egy hatalmas ruhabála előtt toporogva. Nyilvánvaló, hogy felhívja a figyelmet a klasszikus értékekre, szemben korának értéktelen fogyasztói kultúrájával. Ugyanakkor az arte povera irányzat (vagyis szegényes művészet), amelyhez ő is tartozott, kifejezetten az alantas anyagokkal dolgozott. Ez egy radikális kapitalizmus kritika volt a maga idejében, jóval megelőzve korunk művészeti trendjeit. De erősen bírálta a fast fashiont a pop art is, Claes Oldenburg festékkel leöntött fehérneműi, női holmijai jó példák erre. Napjaink művészei közül Benczúr Emese képviseli azt a fajta eszképizmust, ami szembe megy a fogyasztói trendekkel: akkurátusan, kézzel hímezgeti több tízméteres, fast fashion ruhák címkéire emlékeztető szalagjait. Az ő munkáit is lehetett látni a Ludwig Múzeum három évvel ezelőtti, Lassú élet. Radikális hétköznapok című kiállításán. Itt olyan műveket válogattak a kurátorok, amelyek az ún. slow art mozgalom eszméit képviselő, a környezettudatosságot, fenntarthatóságot szem előtt tartó alternatívákat kínáltak.

Egyetemi oktatóként és kulturális menedzserként folyamatosan kapcsolatban vagy fiatal alkotókkal. Milyen tendenciákat figyelsz meg a mai fiatalok kreatív szemléletében? Másképp gondolkodnak a művészetről és a divatról, mint a korábbi generációk?

12 éve tanítok az egyetemen, és azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb a nyitottság a kortárs művészet, kortárs gondolkodás felé a fiatalokban. Egy kortárs kiállítás olyan közös tapasztalat, amely vitákat generál, beszélgetést idéz elő, társadalmi problémákat hoz felszínre, vagyis afféle generátorként működik. A fenntarthatóság már nem csak etikai hozzáállás, hanem trend is: a legtöbben dobozban hozzák magukkal az ebédet, kulacsból isznak, és turkálóból öltözködnek. Ez már nem ciki, hanem kifejezett beszédtéma: múltkor a múzeumban például egymásnak adtak tippeket, hogy ki melyik turkálóban szerzi be a ruhadarabokat. Nyilván ebben benne van az erősödő infláció is. Személy szerint, mint oktatásszervező, kifejezetten olyan előadókat hívok meg szakunkra, akik fontosnak tartják a fenntarthatóságot, és társadalmilag, szociálisan is érzékenyek, ezt a szemléletet adják tovább.

Moderátorként egy olyan beszélgetést irányítasz, amelyben a fenntartható divat gazdasági és művészeti szempontjai ütköznek. Mire vagy a legkíváncsibb ebben a diskurzusban?

Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy valaki magyarázza már meg nekem, miért nem elég csak simán abbahagyni a vásárlást, leszakadni a reklámokról, fogyasztás stoppra figyelmeztetni az embereket, ahelyett, hogy fenntartható vásárlási alternatívákat kínálunk nekik?

Miért érdemes eljönni az Alumni Uni-Tudásműhely „A divat mondja meg, hogy ki vagy?” című előadására?

Mert kortárs problémát feszeget az előadás, olyanokat, amelyekkel foglalkoznunk kell, valahová el kell helyezni magunkban. Előbb-utóbb biztosan, s klassz lenne, ha nem akkor, amikor már nem jön víz a csapból.

Ha az interjú felkeltette az érdeklődését, látogasson el az SZTE Alma Mater következő Alumni Uni – Tudásműhely előadására április 8-án, kedden a JATE Klub Kávézóba!

Időpont: 2025. április 8. 16:30

Helyszín: JATE Klub Kávézó (bejárat a Toldy utca felől)