Balló Andrea szegedi származású, jelenleg is itt élő festőművész. Ezer szállal kötődik a városhoz, a Szegedi Tudományegyetemhez, hiszen családjának (egyelőre) három generációja szerezte diplomáját itt. Balló Andrea angol szakon végzett az akkori JATE BTK-n, több évig a Szegedi Konzervatórium tanára is volt, végül 2011-ben festői tevékenységéhez az SZTE Juhász Gyula Pedagógusképző Karán szerzett rajz szakos tanári diplomát festő szakirányon, és fordult teljes figyelmével a művészeti alkotás irányába. A Magyar Kultúra Napjához kapcsolódó kiállítása a SZTE Kulturális Iroda felkérésére és szervezésében a Rektori Hivatal Aulájában 2023. március 31-ig látogatható. Február hónap Alma Mater Tagja Balló Andrea, festőművész.

Tényleg ennyire fontos szerepe van Szegednek az életében?

Igen. Olyan szintű lokálpatrióta vagyok, mint kevesen mások. Szegeden születtem, itt jártam általános iskolába, amit nagyon szerettem. Sajnos édesapámat Budapestre helyezték át 13 éves koromban, így iskolát és egyben várost kellett váltanom, ami nagy törést jelentett számomra. A fővárosból is visszahúzott a szívem, többször előfordult olyan, hogy stoppal lejöttem a nagyszüleimhez, majd másnap visszautaztam. Én el se tudnám máshol képzelni az életemet. A kisvárosi intimtást szeretem, nekem a nagyváros már sok. Ragaszkodó típus vagyok, Szegeden bárhova megyek, emlékek ezrei jönnek elő. Ráadásul világéletemben belvárosi voltam, most pedig Újpetőfitelepen lakom, lakunk egy olyan családi házban, aminek van műterem része, ahova elvonulhatok alkotni. Ez így nagy könnyebbség, de azért szokatlan is számomra.

Milyen gyökerekkel rendelkezik?

Értelmiségi, polgári családból származom, erdélyi gyökerekkel. A művészetek szeretete nálunk természetes volt, de a tágabb családban orvos, zongoraművész, rajztanár, énekes, bölcsész, jogász, több mérnök is volt. Volt mit örökölni. Nagyon boldog gyermekkorom volt csodálatos nagyszülőkkel, támogató szülői közeggel, akiktől örököltem a művészetek szeretetét, és megtanultam a lelkiismeretes, komoly munkát. Bár gyerekként igen sokirányú érdeklődésű voltam, sportoltam, rajzoltam, énekeltem is, a szüleim mérnöknek szántak, és a nagy elvárások igen korán maximalistává tettek.

Mégsem ezt a pályát választotta.

Érettségi után én is megpróbáltam az akkor még Képzőművészeti Főiskolára a felvételit, de egy kellemetlen élmény eltántorított a hivatalos úttól. Úgy voltam vele akkor, hogy bármikor visszatérhetek a művészethez, hiszen számomra ez egy elemi szükséglet, egy életforma. Mivel az gimnáziumban angol tagozatra jártam, adott volt az angol szak.

Az SZTE, vagyis akkor még a JATE egyértelmű választás volt?

Nem volt kérdés. Ugyanakkor nem rögtön kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat, mert a gyermekeim apja megbízatást kapott az Iraki Nemzeti Szimfonikus Zenekar vezető karmesteri posztjára, ezért két évet ott töltöttünk. Krisztián fiam 1 éves volt, én pedig 5 hónapos várandós, amikor kimentünk, Ádám fiam pedig ott született Bagdadban. Hazatértünk után kezdtem el az egyetemet, és Kinga lányom már az egyetemi évek alatt született.

Milyen volt így az egyetemi élet?

Életem legszebb élménye az az 5 év. Angol szakon nagyon sokat tanultam. Kiváló tanáraim, professzoraim voltak, akikre felnézhettünk, ez számomra mérvadó. Akkor még erőteljes családias hangulat jellemezte az egyetemet. A mi időnkben 24-en indultunk, 11-en végeztünk. Egy-egy szemináriumi beszélgetés olyan volt, mint egy baráti beszélgetés. Például sok esetben nálunk találkoztunk a baráti összejöveteleken. Magas színvonal és familiaritás, ez adta az egyetem erejét. Azt mondhatom, nagyon sokat kaptam az egyetemtől, szeretettel, nosztalgiával gondolok rá. Bár vizsgázni nagyon féltem, mert voltak „mumusok”, de azóta már ezek a mumusok is barátokká szelídültek.

Hogyan kezdődött a festészet szeretete?

A családunkban a művészet jelenléte olyan volt, mint a minket körülvevő levegő. Természetes. Készült rólam egy fotó, amin olyan 1,5 évesen egy hatalmas ceruzával állok. Már általános iskola alsó tagozatában is rajzszakkörre jártam. Csodálatos rajztanárnőm, Somfai Lászlóné Polly néni indított el az úton. Kedves emlékem, hogy az alkotásaim sokáig kinn voltak az iskola falán, mint ahogy az a nagy mozaik a felesleges papírokból, amire mai napig büszke vagyok. Első mesterem ő, és pedagógusként is kiemelkedő, például az elköltözéskor írt egy levelet azzal, hogy majd adjam oda a tanáromnak Budapesten, akárki is lesz. Csodálatos személy volt, szerencsém, hogy felnőttként is mindennapi kapcsolatban állhattunk.

Mégis kacskaringós út vezetett a főállású művészetig.

Ez nálunk már-már családi hagyomány. Ahogy én, úgy Krisztián fiam is egy tudományos és egy művészeti pályát is magáénak tudhat. Magam eredetileg ugye angol szakon végeztem, 2002-ben mentálhigiénés másoddiplomát, majd 2011-ben rajz szakos tanári diplomát szereztem festő szakirányon. Nem feltétlenül ellentét ez, de lehet, hogy a családi örökségünkből fakad. Ha az emberben az önkifejezésvágy, mint elemi szükséglet él, az sosem múlik el. Ez az örökség kettős, mert nyomasztó is lehet, de felfelé is transzformál. Búvópatakként egyszer csak előtör. Természetes, hogy kisgyerekek mellett eltolódik a fókusz, de a festést, rajzolást, bár különböző intenzitással végeztem, de soha nem hagytam el teljesen. Emlékszem arra pillanatra, amikor újra felerősödött bennem az igény. Egyszer kivittem a gyerekeket Mártélyra, ahol találtam egy tollat, valahonnan pedig volt nálam egy lap, és rajzolgatni kezdtem. Ma is megvan az a rajzom, amit akkor azzal a fekete tűfilccel készítettem a fákról.

És hogyan lett ebből az egyszeri alkalmakból kiállításokat jegyző alkotói lét?

Nekem sosem volt önbizalmam, miközben mindenki biztatott, szüleim, tanáraim egyaránt, bár nem nagyon volt rá szükség, számomra természetes volt, hogy rajzolok, festek. Sokat köszönhetek szegedi tanáraimnak, főiskolai mestereimnek, névszerint Sinkó János, Gál Lehel, Nagy Gábor festőművészeknek, de feltétlenül meg kell említenem Pataki Ferenc festő- és grafikusművészt, aki nagy szeretettel kíséri pályámat. Csoportos kiállításokon már a 90-es évektől szerepelek, önálló kiállításokat 2011-től rendelkezem. Minden kiállítás egy bizonyos fokú összegzés számomra, ami ugyanakkor segít a jövő felé fordulni. Az első művésztelephez Polly néni segítségével csatlakoztam, utána már az egyik művésztelep hozza másikat. Csodálatos lehetőségek ezek az alkotásra, mert bár a festészet egy magányos műfaj, mégis hihetetlenül inspiráló egy ilyen szakmai közegben alkotni, ahol egymással tapasztalatot cserélhetünk, támogathatjuk egymást.

A Rektori Hivatalban most látható kiállítás már a második. A kiállított képek karakteresek, súlyosak, a kiállítás hangulata, hatása erőteljes. Milyen alkotási folyamat jellemzi, és milyen koncepció alapján kerültek kiválogatásra a képek?

Festészetemben a szavakkal elmondhatatlant, az élményekből lerakódott belső világot próbálom megragadni, így a látványszerű ábrázolás után az absztrakt kifejezést választottam. Szeretem a kettősség játékát az alkotásban: a finom érzékenységet és mellé egy nagyon erőteljes, expressziv hatást. Ez a kettősség vagyok én. Mindig a látványból indulok ki, a látványból élmény lesz, amit azután teljesen átmosok magamon. Az alkotás folyamatának fontos eleme az engem körülvevő kontextus, és a zene. Alkotás közben mindig zenét hallgatok: klasszikusokat, vagy népzenét és még sok mást, mint pl. a renaissance. Legtöbbször Monteverdi, Mozart vagy Bach zenéi ölelnek körül. 

Az alkotás folyamata nálam másállapot, egy tudatalatti játék, megmagyarázhatatlan alkotói folyamat, amelyben nagy szerepe van a véletlennek is. A színek használata teljesen belülről, ösztönösen jön. Korábban nagyon szerettem a sötét színeket, mert én abban is láttam a színességet. A szürke színessége, bármilyen furcsa is, a mai napig lenyűgöz. Mostanában már több színes dolgot csinálok, de ez attól függ, hogy az adott napon, amikor felmegyek a műterembe, milyen napom van épp. A tudatosság már csak akkor jön, amikor az első ecsetvonások után valami összeáll előttem, elindít valamit bennem. Eztán figyelek a szerkezeti, technikai dolgokra, hogy kifejező és harmonikusan teljes legyen az egész. Sokszor újra és újra átfestem, újabb és újabb rétegek rakódnak a vászonra, míg elkészül a festmény.

Életének mely aspektusára a legbüszkébb?

A gyerekeimre. Cser Krisztián, a szintén ’diplomahalmozó’ nagyfiam az SZTE-n fizikus diplomát szerzett, majd magánének és opera szakon képezte magát, ma az Operaház büszkesége. Ádám is az SZTE-n és a Zeneművészeti Egyetemen végzett, karvezető, karmester és zeneszerző, jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház zenei vezetője. Kislányom, Kinga Párizsban szerzett énekes-színészi diplomát. (szerk: Cser Krisztián is volt a Hónap Alma Mater Tagja, a vele készült interjú itt olvasható) 

Balló Andrea kiállítása a Szegedi Tudományegyetem Rektori Hivatal Aulájában 2023. március 31-ig látogatható munkanapokon.

Balló Andreával Gerháth Györgyi beszélgetett.

Fotó: Bakos Katinka