– Számos ikonikus szerepben láthattuk már: játszotta Bartók Kékszakállúját, Mozart Figaróját, a Varázsfuvola Sarastroját, és Verdi Don Carlos című művében Fülöp szerepét is. A Magyar Állami Operaház kezdeményezésében ön is részt vesz: középiskolás diákokat ösztönöznek éneklésre. Ezen kívül milyen tevékenységekkel töltik most otthon az időt? Mennyire tud egy operaénekes „home office”-ban dolgozni a koronavírus járvány idején?

– Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy szinte lehetetlen – főleg azért, mert nincs egy körülhatárolt időszak, nem tudjuk meddig tart a helyzet, mire, milyen szerepre, koncertre készüljön az ember… Szóval így általában olyan szerepeket énekelek, amikhez a legjobban van kedvem, mert kedvesek számomra. De ez nem vesz el olyan sok időt. Ezen kívül a két lányomnak segítek a tanulásban, a feleségemnek pedig a házimunkában. Ha kell valami a boltból, én megyek le, és futni is szoktam, de csak olyan helyre, ahol nincsenek emberek. Nem könnyű ez a helyzet lelkileg senkinek, a kis feladatok és apró örömök nagyon fontosak lettek.

– Amellett, hogy operaénekesként lép fel nap mint nap, sokat utazik, két gyermek édesapja, és még aktívan sportol is – derült ki az Opera Café portréjából is. Meséljen arról, hogyan telik egy átlagos hétköznapja?

– Én éppen azt szeretem a legjobban, hogy nekem nem igazán van egy átlagos napom, minden nap más. Vannak persze időszakok, amikor hasonlóan telnek az órák. Ilyen volt például a december is, nagyon sűrű, gyakorlatilag minden nap folyamatosan próbáltunk. De egyébként változatosak a hétköznapjaim, valamikor koncert, vagy előadás van, máskor próba, és van olyan is, hogy hetekig külföldön vagyok.

– Egészen fiatalkora óta foglalkoztatta a zene, tanult zongorázni, mégis fizikus szakra jelentkezett. Mi ennek az oka? Dilemmázott akkoriban, hogy melyik irányt válassza?

– Engem egészen fiatalkorom óta érdekeltek a természettudományok: már hetedik osztályban megfogalmazódott bennem, hogy ebben az irányban szeretnék majd továbbtanulni. Eleinte, alsó tagozatban a matematikát szerettem, majd amikor elkezdtem fizikát is tanulni, rájöttem, hogy ez az, ami igazán érdekel. Közben a zene is mindig jelen volt az életemben: tanultam zongorázni, gitározni, kicsit csellózni, később énekeltem énekkarban is, viszont ebben az időszakban inkább azért dolgoztam sokat, hogy bekerüljek a Szegedi Tudományegyetem – akkor még JATE, azaz a szegedi József Attila Tudományegyetem – fizikus szakjára.

– A diploma után dolgozott fizikusként, PhD hallgató volt, majd az SZTE Zeneművészeti Karát is elkezdte – nyilatkozta ezt például az IKON című műsor portré interjúban is. Mi miatt döntött úgy végül, hogy az éneklés lesz az ön útja?

– Ezt a döntést nagyon sokáig húztam, mert miután elvégeztem a fizikus szakot, az SZBK-ban, a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban voltam doktoranduszhallgató, közben pedig elkezdtem zenei tanulmányaimat a szegedi zeneművészeti karon. A fizikusságot nem akartam eldobni, hiszen amellett, hogy érdekelt a terület, rengeteg időt és energiát is belefektettem. Közben viszont biztatást kaptam arra vonatkozóan, hogy foglalkozzak a hangommal, a zenei pályával. És természetesen tetszett is a dolog, de azért óvatosan fogtam neki – nem kezdtem hiú ábrándokat kergetni, hogy „akkor én most énekes leszek” –, inkább hobbiként tekintettem akkor még erre. De aztán úgy alakult, hogy elkezdtem kapni szólószerepeket, koncertfellépéseim lettek. Vonzott a színpad, és voltak emberek, akik nagy hatással gyakoroltak rám erről a területről – gondolok például Polgár Lászlóra. Egy kicsit mindig úgy éreztem egyébként, hogy mindenütt kívülálló vagyok: a fizikusok között énekes, énekesek között fizikus. De szerencsére barátokat mindenhol találtam.

– A Szegedi Egyetem című lap több – például az 1997. december 16-i, vagy az 1999. december 8-i – számában is olvasható arról beszámoló, hogy a „JATE Kulturális Kuratóriuma” által hirdetett „Egyetemi Zenei Versenyen” a képzeletbeli dobogóra állhatott. Hogyan gondol vissza a szegedi egyetemi évekre? Mik a legemlékezetesebb egyetemi élmények?

– Nagyon jól emlékszem egy borzasztóan nehéz vizsgámra még a fizikus szakról. Miután kirúgtak, kénytelen voltam dékáni engedéllyel vizsgázni. Erre a vizsgára egy héten keresztül minden nap reggeltől estig tanultam, de végül ötössel mentem át. A zeneművészeti karon a legnagyobb élményem, hogy nap mint nap világhírű művészekkel dolgozhattunk együtt. A leginkább talán Marton Éva és Polgár László kurzusai hagytak bennem nagyon mély nyomot. Az SZBK-ban töltött idő alatt a közösséget szerettem nagyon, tagja lehettem egy nagyon jó kutatócsoportnak.

– Mit szeret a legjobban a munkájában, ami miatt úgy gondolja, hogy megérte ezt a területet választani?

– Nagyon szeretek a színpadon lenni, szeretem az operát és az oratóriumot, és szeretem a közönség szeretetét is. Jó az az érzés, hogy tudok nekik adni valamit. Talán az egyik legnagyobb élményemem a pályafutásom alatt, hogy valaki, aki nem szerette az operát, azt mondta, azért szerette meg, mert engem hallott énekelni. Ezt nevezhetjük missziónak is... Amit még nagyon szeretek, hogy sok a missziós programja az Operaháznak. Így például az Operakaland, amiben középiskolás diákokat vonunk be, bevezetjük őket az opera, mint műfaj világába. Aztán gyakran megyünk a Budapest Fesztiválzenekarral kis falvakba, ahol ingyenes koncerteket adunk az embereknek a Közösségi hét keretein belül, és beszélünk a művekről. Ezzel tudunk olyan közösségeknek is adni valamit, akiknek nem adatik meg, hogy Pestre járjanak, például a Müpába, vagy az Operába. Nekik mi visszük el a zenét. És az, hogy látom az ott élő embereken, hogy hálásak ezért, az nagyon sok lelki pluszt ad nekem is. Ezért például megéri.

SZTEinfo – Kósa Boglárka

Fotó: Raffay Zsófi