A #könyvespolc sorozatunk kapcsán kapcsolatba kerültünk olyan gyermek- és ifjúsági könyveket jegyző szerzőkkel, akik egykor a Szegedi Tudományegyetemre, vagy jogelőd intézményeibe jártak, vagy jelenleg is velünk dolgoznak. Csodálatos világokat ismerhettünk meg általuk, hálásan köszönjük, hogy egy-egy művüket dedikálták és felajánlották az Alma Mater Tagok gyerkőcei számára. Ismerjétek meg Löffler Zsuzsanna, Bodor Attila, Szigeti Kovács Viktor személyes történetét, valamint könyveiket. Az SZTE Alma Mater gyerekek ajánlásával december hónap Alma Mater Tagjai a gyermek- és ifjúsági könyveket iró egykori SZTE-sek.

Meséljen arról, hogy miért az SZTE-t választotta, milyen kötődése van az egyetemhez!

Bodor Attila: Egy kamasz fiú még nem feltétlenül hoz tökéletesen megalapozott döntéseket. Ez persze rám is igaz. Tizennyolc évesen csak annyit tudtam, hogy szeretem a biológiát meg a földrajzot, mindig érdekelt a környezetvédelem, és több osztálytársam is az SZTE Környezettudományi szakára adta be a jelentkezését. Bevallom, többek között ezek vezettek oda, hogy végül ide is jelentkeztem. A várost már korábban megszerettem, hiszen a bátyám is SZTE-re járt.

Löffler Zsuzsanna: Biológia tagozatra jártam középiskolában, így biológia szakon szerettem volna továbbtanulni, a szegedi biológusképzés pedig az egyik legjobbnak – ha nem a legjobbnak – számított akkoriban is. Az is szempont volt, hogy B szakként régészetre is lehetett jelentkezni, ez a lehetőség pedig meghatározta az egész életemet, hiszen végül nem biológus, hanem régész lettem. A régészeti tanszék életét a mai napig követem, igyekszem eljárni a rendezvényeikre, ahogy a munkám engedi.

Szigeti Kovács Viktor: Annak idején engem még a József Attila Tudományegyetemre vettek fel 1998-ban. Akkoriban még heroikus alkat voltam, és azért jelentkeztem ide, mert azt mondták, hogy itt a legerősebb a bölcsészkar. Cserébe én állattenyésztőként érettségiztem, ahol a magyar nyelv- és irodalom oktatása meglehetősen távol állt egy elit gimnáziumétól. Vesztemre egy olvasmányélménynek köszönhetően beleszerettem az irodalomba, és a legjobb helyre akartam járni. Két évig könyvtáros voltam előtte, gyakorlatilag egész nap olvastam és tanultam, így két év után fel is vettek. Hozzá teszem, az akkori felvételiztető tanárok is meglepődtek azon, hogy honnan érkeztem.

Van olyan történet, élmény az egyetemhez kapcsolódóan, amelyet szívesen megosztana velünk?

Bodor Attila: Nem tudnék kiemelni egy ilyen különálló történetet sem. Összességében nagyon szerettem az egyetemi éveimet, és ez leginkább a társaságnak volt köszönhető. Nagyon jó kis csapat verbuválódott össze, és jó volt új ismeretségeket, barátságokat kötni. A velük töltött időre emlékszem vissza a legszívesebben.

Löffler Zsuzsanna: Számtalan élményem van az egyetemhez kapcsolódóan, de a legtöbbet inkább nem osztanám meg. Inkább azt az érzést szeretném megosztani, amit ez az intézmény adott nekem. Igazi közösség volt ez, a második családom. Ez a közösség nem csak az előadásokon kovácsolódott eggyé; az egyetemi élet nagyon pezsgő volt akkoriban, és nem csak egy intézményen belül: az egyik legjobb hangulatú programnak számított például a szegedi egyetemek között évenként megrendezett csapatverseny (még véletlenül sem tanulmányi), ami többnapos volt, vagy élénken emlékszem a tandíj elleni tüntetésre, amire százával mentünk fel együtt a Parlament elé. Én büszke voltam arra, hogy SZTE-s vagyok, ide tartozni egy kiváltság volt.

Szigeti Kovács Viktor:  Csak ilyen van, de attól tartok az egyik fele nem tűrne nyomdafestéket, a másikból pedig sütne az idősödők szentimentalizmusa. Mindenesetre imádtam itt élni és tanulni, kiváló tanáraim voltak és az itt töltött öt év volt a legcsodálatosabb az életemben. Látod, már kezdődik is…, na jó, egyszer az egyik tanárom meghajolt előttem és azt mondta, hogy„ egy fejjel mindenki felett”, pedig akkor is mindössze 170 cm magas voltam, csak megtanultam tőle Adyt. Azt hiszem, ez volt a legszebb élményem. Bár az se volt rossz, amikor az egyik vizsgázó lehányta előttem Fried István Tanár Urat, mert úgy félt tőle, pedig igazából tündéri ember volt, csak néha ezt jól titkolta.

Mi történt Önnel az egyetem óta, hol dolgozik, milyen szakmai utat járt be?

Bodor Attila: Az egyetem után egy környezetvédelmi cégnél helyezkedtem el, ahol ún. baktériumtrágyákat fejlesztettünk és gyártottunk (ez olyan hasznos talajbaktériumok keveréke, amik az aktivitásukkal segítik a növények fejlődését és javítják a terméshozamot). Egy kooperáció révén ismerkedtem meg az SZTE Biotechnológiai Tanszékének kutatásaival, és végül ezekbe becsatlakozva szereztem meg a PhD fokozatomat. Ma is itt dolgozom: oktatunk és kutatunk. A kutatócsoportunk leginkább a bioremediációval foglalkozik (például „olajfaló” baktériumok segítségével igyekszünk kármentesíteni olajjal szennyezett közegeket).

Löffler Zsuzsanna: Egyetem után szinte azonnal férjhez mentem, és háromgyermekes családanya lett belőlem. Az otthon töltött éveket követően a Móra Ferenc Múzeumban kezdtem el régészként dolgozni, ez azóta sem változott. A családom és a munkám mellett időközben mesekönyvek írásába is belefogtam. Eddig három könyvem jelent meg, de Az elvarázsolt testvérek sorozat újabb részei már a laptopomon lapulnak, nemsokára elkezdek kiadót keresni nekik.

Szigeti Kovács Viktor:  Sokáig próbáltam az irodalomnál maradni, kritikákat, recenziókat, olykor tanulmányokat írtam az egyetem után, de képtelenség volt ebből megélni. Hívtak volna doktorizni, de vagy négy évig nem sikerült a nyelvvizsgám, amikor igen, akkor pedig már nem kellettem. Miskolcra felvettek, de ott meg nekem nem tetszett, így hagytam az egészet. Elmentem újságírónak, na az nagy hiba volt, mert sosem szerettem igazán. Negyven felé jött egy pánik, hogy nem szabad elpazarolni az életet olyan dolgokra, melyek nem fontosak igazán számunkra. Ezzel párhuzamosan megírtam az első regényemet, aztán szerencsére jött a többi is.

Hogyan jött a gyerek-, ifjúsági könyvek ötlete, miért pont ennek a korosztálynak ír? 

Bodor Attila: Mindig szerettem a meséket. Gyerekként, majd felnőttként is rengeteg nép-, illetve műmesét, meseregényt olvastam/olvasok. Biztonságos kis kuckó ez, ahol igazságos a világ, és mindig győz a jó. Kezdő íróként is ez volt talán az elsődleges motivációm: olyan mesét írni, amit szívesen olvastam volna gyerekként. Ma már természetesen azt is szem előtt tartanom, hogy a mesém ténylegesen élvezhető legyen a mai gyerekek számára. Éppen ezért nagyon tudok örülni, amikor visszahallom valahonnan, hogy tetszett nekik, szerették. Mindig úgy vagyok vele, hogy ha legalább egy kisgyereknek sikerült örömet szereznem vele, akkor már megérte megírni.

Löffler Zsuzsanna: Én mindig imádtam olvasni, könyvfüggő vagyok. Sokszor megfordult a fejemben, hogy írni is szeretnék, próbálkoztam is vele, de valahogy nem találtam jónak, amiket írok, vagy inkább nem találtam a hangomat. Amikor megszülettek a gyerekeim, szinte azonnal ömleni kezdtek belőlem a versikék és gyerekdalok, később a hosszabb mesék, amik végül regénnyé, majd sorozattá formálódtak. Kiderült, hogy azért nem találtam a hangomat, mert nem a megfelelő közegnek akartam írni. Én meseíró vagyok, és ahogy ezt helyre tettem magamban, azóta nincs gondom azzal, amit írok. Eddig a 6-12 éves korosztálynak írtam (a gyerekeim miatt, akik Az elvarázsolt testvérek sorozat főhősei), de ez még változhat, lehet, hogy kamaszoknak vagy ovisoknak is fogok írni.

Szigeti Kovács Viktor:  Nem volt mögötte koncepció, egy izgalmas ifi könyvhöz volt témám, amit aztán megírtam. Utána meg történetesen a gólyák kezdtek el foglalkoztatni, és hogy hogyan hozzák a gyerekeket. Szóval a második könyvnek, a Lúna gyermekeinek a témája is az ifjúsági kategóriához passzolt. Nem bántam meg, egy ifjúsági regényben még meg szabad fogalmazni azt, hogy a jó mindig elnyeri méltó jutalmát. Ha ezt a dickensi üzenetet egy felnőtteknek szóló könyveben írom meg, akkor maximum a Mónika show kanonizált volna. Hozzáteszem, izgalmas kérdés, hogy a kamaszoknak miért is írunk másképpen a szépségről és a jóságról, mint az értő, felnőtt olvasóknak. A két táltos regényemet már nehezebben lehetne pusztán az ifjúsági kategóriába sorolni, de ezt majd mások eldöntik helyettem. Az ég madarai bestiárium pedig teljesen más ügy, azoknak szól, akiket érdekelnek a mitológiai lények.

A gyerekkönyvek kapcsán különösen, de minden esetben fontos az illusztráció. Hogyan találtak egymásra, mennyire tudtak együtt működni? Meséljen egy kicsit erről a folyamatról, a közös munkáról!

Bodor Attila: A kiadómnál (Könyvmolyképző Kiadó) az ottani munkatársak azok, akik jó előre kiszemelik, hogy az adott meseíró stílusához ki lenne a legmegfelelőbb illusztrátor. Így ismertem meg Szimonidesz Hajnalka munkásságát azzal párhuzamosan, hogy az első (majd később a második) mesekönyvemet illusztrálta (A ló, aki édességet tüsszentett és A tél menyasszonya). Korábban valahogy nem figyeltem fel a rajzaira, de azóta hatalmas rajongója vagyok. Szerintem tökéletesen sikerült elkapnia a mesék hangulatát. Ezért is féltem először, amikor kiderült, hogy a tavaly év végi hajrában nem tudja már bevállalni a legújabb mesekönyvem, Az elképesztő kelkáposzta-főzelék illusztrálását. De rögtön megtudtam, hogy az új illusztrátor Imelda Green lesz (civilben: Sebők Orsolya), akit már régóta követtem a közösségi oldalakon, és így már tudtam, hogy minden a legjobb kezekben lesz nála is. A Könyvmolyképzőnél egyébként általában külön dolgozik a szerző és az illusztrátor. Ettől függetlenül fel szoktuk venni egymással a kapcsolatot, és igyekszem úgy segíteni a(z esetlegesen) felmerülő kérdések kapcsán, hogy ne sértsem meg közben az ő művészi szabadságát sem. Talán ez az egyik legizgalmasabb része az egésznek: amikor megelevenednek a karaktereim, és kiderül, hogy más hogyan képzeli el őket. Egyszerűen imádom!

Löffler Zsuzsanna: Az elvarázsolt testvérek sorozathoz nem én választottam az illusztrátort, hanem a Manó Könyvek Kiadó csapata. Nagyszerű választás volt, Rátkai Kornél csodás rajzai kiválóan illenek a meséhez. A napsugaras ház rejtélyénél már én döntöttem. Kormányos Adriánt úgy ajánlották nekem, én megnéztem a munkáit, és úgy találtam, hogy passzolni fog a stílusa a történethez. Nagyon jó választásnak bizonyult, mert remekül tudtunk együttműködni. Ez igen fontos volt, mert nem lehetett mindent a fantáziára bízni, egyes rajzoknál a történelmi hűség is nagyon számított. Nem egy illusztrációt többször is javítani kellett, de Adrián teljes nyugalommal kezelte az újabb és újabb kifogásaimat. 

Szigeti Kovács Viktor: Tudni kell, hogy a végső döntés mindig a kiadóé, én maximum javasolhatok embereket, illetve elfogadhatom, akit a kiadó javasol. Egy adott illusztráció kapcsán több nézőpont találkozik, nyilván az illusztrátoré, a főszerkesztőé és a szerzőé, vagy adott esetben még más emberek is véleményt mondanak, akik a kiadónál dolgoznak. Szerencsés eset, ha mindenki elfogad valamit. Főleg a borítóknál szokott élesebb vita kialakulni, ami eladás szempontjából is nagyon fontos, rengeteg múlik rajta, főleg, ha az író neve még nem ismert eléggé. Volt olyan borítóm, amibe azonnal beleszerettem, de olyan is, amit nehéz megszoknom. Közös munka a javaslatokon, és a bírálatokon túl esetemben nem nagyon volt. Kényes kérdés ez, mert a rajzoló a szövegemet értelmezi, szinte biztos, hogy máshogy, mint én. Aztán a kész rajzot én értelmezem, szinte biztos, hogy máshogy, mint ő. Csúnyán fogalmazva két nem értés csap össze, mert elvileg ő a vizualitásban, én a szövegekben vagyok jó. De azért ez más, mint a gyerekirodalomnál, ott egy rajz sokkal szervesebben része a szövegnek, az ifjúsági könyvekben leginkább csak esztétikai többlet.

Ha kiíváncsiak további SZTE-s szerzők műveire is, #könyvespolc sorozatunk minden szombaton friss ajánlóval jelentkezik az SZTE Alma Mater Facebook oldalán, a korábbi ajánlóink pedig megtalálhatók portálunkon: https://uniszegedalumni.com/photos-albums/albums/80134