Prof. Dr. Gallé László emeritus professzor, Széchenyi-díjas biológus, egyetemi tanár. Az SZTE TTIK Ökológia Tanszékének, valamint a Környezettudományi Intézetének volt vezetője, egykori dékánhelyettes. Diákok ezrei emlékeznek jó szívvel számos előadás, szeminárium, terepmunka, közös kutatás, vagy az ikonikus – klasszikus dzsessz általánosan művelő kurzus kapcsán. 2011-ben Aranykréta-díjat is kapott a legnépszerűbb egyetemi oktató elismeréseként. 2022. november 18-án töltötte 80. évét, kollégái és barátai után Alma Matere is köszönti professzor urat.

November hónap Alma Mater Tagja Prof. Dr. Gallé László.

Tizenöt éves kora óta kapcsolódik az SZTE-hez, hiszen  az SZTE Gyakorló Gimnáziumában végezte tanulmányait, majd JATE-s volt és végül itt is dolgozott, kutatott, tanított hosszú éveken át. Mit jelent Önnek a Szegedi Tudományegyetem?

Mindjárt beszélek arról is, de egy kis kitérőt muszáj megemlítenem, mert azért ilyen is volt közben. Diplomaszerzést követően öt évig máshol tanítottam, először az inasképzőben, vagyis a Munkaügyi Minisztérium Móra Ferenc 600-as Számú Szakmunkásképző Intézet és Mezőgazdasági Gépszerelő Szakközépiskolában, ez volt a hivatalos neve akkor. Mindenfélét: persze sokszor csak egy-egy fejezettel jártam a diákok előtt, de meg kellett oldani. Például rendszeresen jártam  a Gumigyárba, ahol a diákok megmutogatták, elmagyarázták a gépeket, én meg másnap az órán felmondtam nekik, hogy mit jegyeztem meg belőle. Ez a szakasz kihívásokkal teli volt, de végül sikeresen túl voltam ezen is. Ezután a Tisza-parti Gimnázium következett, egy évig tanítottam ott, már mint szaktanár, így az már szebb szakasz volt. Ezt követően kerültem az egyetemre, ahol szakmai szempontból már azzal foglalkozhattam, ami érdekelt. Persze az érdeklődési körömből adódóan hívogató lett volna egy szép természeti környezet közelébe költözni, mint például a Zempléni-hegység környékére, de családilag, szakmailag is adott volt kedves szülővárosom, Szeged és a szegedi egyetemhez kötődő kutatási tevékenység.

Később mégsem a Zempléni-hegységben kutatott, hanem a Bugac-projekt kötődik Professzor Úrhoz.

A Bugac projekt egy egyedi kezdeményezés volt a 70-es években. Egy kis, 2,5 hektáros területet kerítettünk el, és azon egy kis csapattal kezdhettünk el a vizsgálatokat. Egy komplex kutatást szerettünk volna létrehozni. Ennek érdekében a kis csapatban volt egy növényevő, egy lebontást végző állatokkal foglalkozó kutató, én pedig, mint hangyász, a ragadozó állatokért felelős. Merthogy a hangyák kulcstevékenységüket tekintve inkább ragadozók. Dolgoztak velünk botanikusok, a Növénytani Tanszékről jöttek hallgatók. A projekt fontosságát a terület zavartalansága adta. Eredetileg legelő volt, az eltelt negyven év alatt viszont rehabilitálódott, visszavette a természetes állapotát. Most már erdőssztyepp: borókás, nyárfás, galagonyás erdőfoltok jelentek meg rajta. Mi pedig követni és regisztrálni tudtuk a regenerálódás folyamatát, hogyan alakul az élőhely és a rajta élő életközösség a zavartalan természetben. Sőt, mesterséges zavarásokkal is vizsgáltuk a természet válaszát a beavatkozásokra. Mindezzel segítettünk a természetvédőknek, a Nemzeti Park munkatársainak, most pedig a klímaváltozás kapcsán kapunk hasznos információkat. Ugyanakkor ez egy hosszútávú vizsgálat, szükségszerű, hogy ennyi idő alatt lecsengjen. A fiatalok már szélesítik a látókörüket, más területeket kutatnak, mi pedig még rá-ránézünk, de a komplex program már véget ért és pl. a saját munkám során az a 100-120 guggolás, ahogy a mesterséges fészkelő helyként kitett palalapokat emelgetem hangyakolóniák után kutatva, most már fárasztó.

És hogyan jöttek a hangyák?

Természetesen gyalog. A tréfát félretéve, mindenkinek az életében van egy törés. Az enyémben is volt egy ilyen. Az én életemben ez a törés 12 éves koromban történt, eltört a karom. Hetekig feküdtem otthon, ahol találtam egy ragadozó madarakról szóló könyvet, azt lapozgattam. Beleszerettem a ragadozó madarakba, és elhatároztam, hogy ornitológus leszek. Ekkor ismerkedtem meg Molnár Gyuszival is (Molnár Gyula, a szegedi Molnár Dixieland Band alapító-zenésze, szintén biológus), aki később is szereplője maradt az életemnek. Együtt betegeskedtünk, később együtt madarásztunk. Az egyetemen viszont javasolták, hogy keressünk egy-egy olyan állatcsoportot, amit érdemsebb kutatni. Két választásom volt, a molykepkék, vagy a hangyák. Végül azért választottam a hangyákat, mert mintegy 1200 molylepkét ismertek Magyarországon, és akkoriban még nem is  volt magyar nyelvű határozójuk. Így esett a választásom a kisebb fajszámú és érdekesebb hangyákra. Csodálatos állatok, a rabszolgatartástól a kábítószer fogyasztásig, az állattartástól a növénytermesztésig sok mindent tudnak, és mindezt megfigyelhetjük. Ezért sosem bántam meg a választást. Még akkor sem, amikor a hétköznapi emberek kinevettek, mert úgy látták, hogy csak guggolok és számolom a hangyákat. Persze, azóta a természetfilmeknek köszönhetően már felértékelődött a hangyák szerepe, így már nem tűnnék annyira különcnek. És mit köszönhetek a hangyáknak a sok érdekesség mellett, amit az előbb említettem? Szemléletváltást. A természettudományos kutatás sajátja, hogy az ember mindig több és apróbb részletet szeretne megismerni, ezért egyre közelebbi nézőpontot választ, ezért használunk mikroszkópot, ezért hatolunk be a sejtek belsejébe, és így tovább. A hangyák tanították meg nekem a nézőpontváltás szükségességét. A hangyák esetében az egész kolónia, szaknyelven egy szupraindividuális egység vizsgálatával jutottunk fontos, újabb eredményekhez. Ez a szintetikus szemlélet vezetett azután a teljes életközösségek komplex megközelítésű kutatásához.

Milyen szerepet tölt be Professzor Úr életében a tanítás? 

A tanítás talán még a tudománynál is fontosabb és hiányzik. A „600 kilós” első tanításom alkalmával volt egy élményem egy arrogáns főnökkel, aki már az első napon igaztalanul ordított velem, majd bocsánatot sem kérve felvágta a fejét és elvonult. Annyira magasan hordta az orrát, hogy az szinte csíkot hagyott a plafonon. Akkor döntöttem el, hogy ha ilyenek a „tanárok”, én inkább diák, hallgató maradok mindörökre. A katedra másik felére kerültem, de lélekben maradok közöttük. Persze ilyen vén fejjel ez már-már infantilizmusnak tűnik. Így kezdődött. A tanárnak az a dolga, hogy adjon, hogy nyilatkozzon meg, hogy ne csak tudást, de a teljes példamutató egyéniségét adja a diákoknak, már ha olyan a személyisége. Ezt tükrözik vissza a gyerekek. Lényeges, ha az ember belép a terembe, becsukja az ajtót, akkor hagyja kinn a problémákat, akár magánéleti, akár anyagi, akár szakmai jellegűek. A tanteremben csak a jelen van, a közös cél, akár szakmai, akár a diploma, akár csak a sikeres vizsga. Nem szabad nagyképűnek lenni, elzárkózni, csak a közös cél számít. Ezért fontosabb a tanítás számomra talán még a tudománynál is. Nekem nagyon sokat adott.

A TTIK-s oktatása mellett diákok százainak tartotta legendás általánosan művelő tárgyát egy teljesen más területen. Emlékszem egy félévre, amikor mintegy 800 hallgató vette fel a klasszikus dzsessz kurzust, és még a lépcsőn is ültünk az AudMax-ban. Miért tartotta ezt fontosnak?

Lehet, hogy egy furcsa analógiával kezdem, de mindegy. Gondoljuk meg, hogy működik a természet? A természetnek mi köze a dzsesszhez? A természet úgy működik, hogy vannak fontos alapszabályai, alapsémái, ami alapján működik, és vannak benne váratlan, meglepő, gyorsan változó jelenségek. A klasszikus dzsessz épp ilyen. Van benne pl. egy blues-harmóniamenet és mellette vannak az improvizációs, építkezős fő- és mellékszólamok. Talán ezért szeretik az ökológusok a klasszikus dzsesszt. Mindkettőben függőleges építkezés van, alapszabályok és improvizációk. Ez az általános magyarázat, de nehogy komolyan vegye. Mindenesetre érdekes párhuzam, analógia, bár összefüggés persze nincs.

Valójában arról volt szó, hogy bár jó zenei hallásom nincs, de ezt a zenét nagyon szeretem, és bár Szegeden dzsesszzenekarok, klubok voltak, de az akadémiai oktatásban nem volt jelen. Csak úgy pariból csináltunk egy ilyet. Persze volt egy kis féltékenység, egy kis értetlenkedés ennek kapcsán, mind a szakmabeliektől, mind a kollégáktól, de végül aztán voltak közülük is olyanok, akik beültek meghallgatni az előadásokat. A történetről én beszéltem, ezt Molnár Gyula a lemezek mellett élő zenei illusztrációkkal is erősítette. Egyszer elfelejtettük megjelölni a maximális létszámot, akkor lett a 827 hallgató. Ekkor egy alkalommal egyedül vizsgáztattam, ez épp elég volt. Majdnem feldöntöttek a bemenetkor, hogy a puskázáshoz jó helyet találjanak. Néhány év múlva a kurzus technikai okokból véget ért, de szerencsére jött Plesi barátom (Pleskonics András), aki a rocktörténetet tartva beszél a dzsesszről is.

Lát-e különbséget a ma egyetemi polgárai és az egykori diákok között?

A kamaszok akkor is kamaszok voltak, most is azok. Az ifjúság akkor is az volt, most is az. Akkor is voltak lelkes hallgatók, most is vannak, akkor is voltak megúszósok, most is vannak. Inkább a közeg változott, a lehetőségek. Például az oktatásszervezésben a változás, hogy már nincsenek klasszikus évfolyamok, így a hallgatók egy közösséget elvesztettek. Vannak persze apróságnak tűnő dolgok, amelyek nekem mégis hiányoznának. Például óra elején mindig kértem, hogy álljunk fel, hogy oktatók és hallgatók egymásnak és az oktatásnak adják meg a tiszteletet.

De annak idején a 70-es években is jól éreztem magam a hallgatókkal, később, a 80-as években az ökológus és hangyász-táborokban is barátságos volt a légkör, és most is szívesen vagyok a fiatalokkal. Most már sokan hangyásznak, persze főleg hobbiszinten, ezer fölött van a „hangyászok” száma az országban. Szegeden is van egy kis hobbi-hangyász csoport, velük találkozgatunk, ha csak lehet, tanítjuk őket. De a kutatás szintjén már el kell fogadnunk, hogy a fiataloknak sokkal több lehetőségük van. Akár külföldi terepkutatások, akár pl. az internet tekintetében. Tudomásul kell venni, hogy túlléptek rajtunk, és örülni kell sikereiknek. Míg én Észak- Finnországtól Dél-Törökországig, Spanyolországtól Szibériáig kutathattam, a mostaniak (például a szintén ökológus fiam) már régen leköröztek ebben, a léptékben is. De ez így jó. A világ kisebb lett, az ő látókörük pedig nagyobb.