A hazai irodalom meghatározó személyisége, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, az SZTE Bölcsészettudományi Kar alumnusa és tanára. A „Tanár Úr” 2022 októberében vehette át ünnepélyes keretek között vasdiplomáját az SZTE Bölcsészettudományi Karán. Portrénkban tápaiságát, szegediségét, egyetemi kapcsolódásait hangsúlyozva köszönti Őt Alma Matere. Október Hónap Alma Mater Tagja, dr. Ilia Mihály.

Életpályájának teljeskörű bemutatása egy íráson belül szinte lehetetlen, irodalmi életben betöltött szerepe számos interjún, portrén keresztül megismerhető, a „lap nélküli főszerkesztő”, nyugalmazott egyetemi tanár megkerülhetetlenségének állít méltó emléket a Parnasszus költészeti folyóirat 2014-es őszi számának Vivus nagyrovata. Portrénkban a vele korábban készült interjúkból idézünk, kísérletet sem téve a teljes életút felvázolására, de kiemelve néhány meghökkentő, néhány megkapó és néhány megindító történetet, gondolatot. A Tanár Úr mesél: 

Generációjának személyiségformáló, elemi élménye a nagycsaládi lét. Ennek meghatározó voltjáról így beszélt:

„Minthogy a szüleim dolgoztak, az én nevelésem az apai nagyszüleimre hárult, a család együtt élt nagyszülőkkel, sőt nagynénik és a nagyszámú unokatestvérek is velünk voltak gyakran. Ez olyan gondoskodást, figyelmet és fegyelmezést is jelentett, hogy nem érezhette elveszettnek magát az ember, a nagyobbaktól tanult és védelmet is nyert. A világ bántó események nélkül nyílt ki előttem, amolyan bevezetés volt a nagycsaládi élet a nagy Életbe, emberi viszonyok és a környezet megismerése megrázkódtatás nélkül zajlott le, ez adta a szépségét a gyerekkoromnak.”

A világháború egy meghökkentő pillanata szintén egész életre történő hatással bírt életében: 

„Nem akartam elhinni 7-8 éves koromban, hogy a háború odaérkezik a falumba is. A visszavonuló magyar csapatok gyakran megálltak Tápén, sebesült katonák és sebesült lovak feküdtek, álltak a községháza udvarán. […] Egy ilyen visszavonuló magyar csapat – lovas kocsikon – beszállásolt hozzánk, apai nagyapáméknál laktunk, és az egyik kocsijuk rakományát lerakták az eresz alá és elhajtottak. Ez a rakomány ládákban volt és a fölnőttek nem nyúltak hozzá, mert féltek, hogy robban. Én azonban kinyitogattam a ládákat és kiderült, hogy könyvek vannak a ládákban, utóbb tudtam meg, hogy valamelyik vidéki kúria könyvtárát hurcolták magukkal, de nálunk megszabadultak tőle. A könyvek aztán átkerültek a szomszédos iskola könyvtárába, de valami történt, ami később befolyásolta az én életemet. Belevetettem magam, fantasztikus dolgokra leltem, többek között az Új Idők című folyóirat bekötött 1896-os, millenniumi számaira.”

Természetesen nemcsak ez a váratlan élmény ihlette pályaválasztását, de mint elbeszéléséiből kiderül, számos későbbi élethelyzetben visszaköszönt. Intenzívebben érvényesült az őt körülvevő tápai közeg. A falu, amely Szeged része, de amely hosszú éveken át vele szemben határozta meg magát.

„Tápén sokan ismerik a mondást: „kicsönylötte magát a város, idecsatlakozott hozzánk”. […] Az egyesülés után kis körök alakultak, gyékényszövést tanítottak, a népi együttes buzgón újra működni kezdett, az ötvenes-hatvanas években országos hírű volt, néprajzi és falutörténeti előadásokat tartottak a tápaiság ébrentartására, helytörténeti gyűjtemény alakult, kettő is, ezek vetekszenek a múzeumi gazdagsággal. Ezekre a bensőséges találkozókra én is eljárok, az egyiken mondtam ezt: mi régi tápaiak olyan vagyunk, mint az indiánok a rezervátumokban, összegyűlünk időnkint és a törzsi nyelvünkön múltunkat és isteneinket fölemlegetjük, hogy ne feledkezzünk meg a régi Tápéról. Mindig büszkén emlegetjük ezt is, Tápé régebbi település, mint Szeged. És persze itt an Tápé nagy aduja: majdnem kilencszáz oldalon még az utolsó pillanatban megírtuk Tápé történetét, az utcai szilvafák terméséből kifőzött pálinka árát erre fordította a falu vezetése és 1971-ben minden falumonográfiát megelőzve megjelent a könyv, ma már ritkaság, de volt idő, amikor a tápai esküvőkön ezt adták ajándékba az új párnak a községházán.”

Tápé és a Radnóti Gimnáziumba eltöltött évek nyitották meg az utat a tudományos pálya, a nagyvilág irányába.

„A Klauzál gimnázium polgári szellemű iskola volt, büszkék voltunk rá, hogy ott tanulunk. Gyalog jártam be Tápéról. Öt kilométer oda, öt vissza. Erős vasalt bakancsban vidáman mentem a Tisza-parton. Akkoriban járt még arrafelé a villamos, de az pénzbe került volna. Az iskola humánus, a társadalom és a város felé forduló szelleme, és az iskolai önképzőkör is közrejátszott abban, hogy a bölcsészkart választottam. Talán furcsa volt ez abból a tápai környezetből, amelyben nem volt nagy tisztessége az irodalomnak, az írónak. Bár a nadrágos ember, az orvos és tanító tudását mindig megbecsülték a tápaiak. A parasztemberek jól ismerték Bálint Sándort, tudták, hogy Móricz is járt Tápén. Ismerték a Rózsa Sándorról szóló írásait is. Nem voltak büszkék rá, hogy Rózsa Sándor a lopott, rablott holmijainak egy részét Tápén rejtette el. Második felesége, Bodó Katalin - akivel már nem kötött törvényes házasságot - a családom anyai ágának tagja volt. Amikor Rózsa Sándort végleg letartóztatták, őt Tápéra zsuppolták vissza. Szégyellte ezt a falu, az emberek nem beszéltek róla. Noha a tápai nagyon zárt faluközösség volt, mindig voltak nyúlványai a világba. Nagyapám Bécsben volt katona, anyai nagyapám pedig Bosznia-Hercegovinában szolgált. Amikor hazajöttek, a másfajta szemléletet is magukkal hozták. Anyai nagyapám később orosz hadifogságba került, elég jól megtanult oroszul. Kisgyerekkorában cseregyerek volt egy szerb családnál, ezért szerbül már azelőtt is értett. Idősebb korában álmában hol német, hol orosz vagy szerb szavakat mondott. Engem is megtanított egy szerb mondókára, amit a mai napig tudok. A század első felében Tömörkénytől és Mórától Juhász Gyulán át Radnótiig, Buday György csoportjáig sokan kijártak Tápéra. A tápaiak különlegességét, az erős ö-ző nyelvjárást, a gyékényszövést, a sajátos tápai díszítőművészetet szerették. Miközben zárt volt a falu, mégiscsak nagyon erős volt a világgal való kapcsolata. Románok úsztatták le a fenyőt a Tiszán, és Tápén várták meg, hogy legyen szabad hely a szegedi fűrésztelepen. Bejártak élelmet venni a faluba, ezért gyakran lehetett román szót is hallani. Tápé tehát tudott arról, hogy létezik a világ, és voltak is kapcsolatai vele. Ezzel a kapcsolattal, ezzel a szocializációval és kiemelkedési vággyal indulhattam úrnak.”

Az egyetemi évek meghatározó professzorai erősítették formálódó érdeklődését, szilárdították nyitottságát és mélyítették a korábbi ismereteket.

„1953-ban magyar szakon kezdtem az egyetemet. Óriási szerencsém volt, mert még azzal az idős tanárgárdával találkozhattam, amelyik a két világháború között is tanított. Olyan tanáraim is voltak, akik még József Attilát és Radnótit tanították. Mészöly Gedeon - akinek a nagyapja még Petőfit is tanította - a magyar nyelvtörténet legkiválóbb előadója volt. Majd` leestünk a székről, amikor Koltay-Kastner Jenő - aki akkoriban a magyar tanszéken tanított, mert nem volt olasz oktatás - arról beszélt, hogy 1912-ben Bergsont hallgatta Párizsban. Illyés Gyula teóriáját, hogy a magyar irodalom néhány kézfogás - Illyés ismerte Madarász Józsefet, Madarász ismerte Petőfit, Petőfi Vörösmartyt, Vörösmarty Kazinczyt stb. - pillanatok alatt át tudtuk érezni.”

A nagy tanárnemzedék mellett említésre méltó maga az évfolyam is, illetve a további évfolyamok, akik felé már mint tanár, mint szerkesztő, vagy mint levelezőtárs fordul figyelemmel.

„Számomra nagy élmény volt egy olyan nemzedékbe bekerülni, amely meg akarta forgatni a világot. Ebből a nemzetékből sokan lettek tanárok, jó tanárok, írok, Kossuth-díjasok is, büszke vagyok rájuk, akik évfolyamtársaim voltak. Utána pedig 50 évig tanítottam ebben az épületben, és azok a nemzedékek mások voltak, mint mi. De ezek között is a jó tanárok, akik jó tanárok lettek, és nagyon sok író is lett. Zalán Tibortól Darvasi Lászlóig. És nagyon jó élmény marad bennem a tanításban is.”

A hazai irodalmi életben betöltött szerepe az egyetem mellett elválaszthatatlanul összekapcsolódóik a Tiszatáj folyóiratban végzett munkával.

„Együtt haladtam egy nemzedékkel, amelynek több tagjából később költő, prózaíró vagy kritikus lett. Az egyetemen mindig figyeltem arra, hogy mit írnak a hallgatóim, tehetségesek-e vagy sem. Megmagyarázhatatlan, hogy ezek az írogató társaságok általában hullámban jöttek. Mindig volt egy trupp, Veress Miklóséké, Szepesi Attiláéké, Bakáéké, Zalán Tiboréké, Gécziéké. Nem minden évfolyamban alakult ki ilyen csapat, néha tréfálkozva azt mondtuk, lehet, hogy a kínai atomrobbantások eredménye, hogy időnként fölspannolt gyerekek jönnek. A Tiszatájnál később rám bízták a versrovat, majd az örökség rovat vezetését, végül pedig a szamárlétrát végigjárva főszerkesztő lettem. Az egyetemet sohasem hagytam ott, éreztem, hogy nem lehet az irodalmat annyira vállára vennie az embernek, hogy a polgári foglalkozását föladja.”

A Tanár Úr.  A vasdiploma átvételekor számos egykori tanítványa jelenlétében fogalmazta meg a jó tanár miben valóságát.

„A legfontosabb a magatartás. A viselkedés. Az emberekkel való kapcsolatok, a tanítvány iránti szeretetet. Mindaz, ami nincs benne a tantervben, hanem a tanár magatartásával sugárzik a diákba.”

Volt tanítványai nevében köszönjük, Tanár Úr!

Az írásban közölt részletek az alábbi beszélgetésekből származnak:

Hollósi Zsolt beszélgetése Ilia Mihállyal, in: Tiszatáj 1999. május, online: http://www.hollosizsolt.hu/index.php?waction=f3_5

„Te, ez az Ilia mindent elolvas!” – a kezdetekről Ilia Mihállyal Onagy Zoltán beszélget– in: Parnasszus 2014/3, online: https://www.facebook.com/A.boseg.zavara/photos/a.711464348968197/2419039591543989/?type=3

Klucsik Edit interjúja: https://youtu.be/CsUdQTaVGiM