Sosem tanulta iskolában a  festészetet, mégis volt már kiállítása a Carrousel du Louvre-ban, Japánban és számtalan nemzetközileg ismert galériában Hatvany Viktóriának, egyetemünk volt diákjának. Művészete szerteágazó területeken bontakozott ki az elmúlt évek alatt, ő készítette a hungarikummá is vált Hatvany Hollóházi porcelánkészletet, valamint ékszerek tervezésével és kivitelezésével is foglalkozik. Nemrégiben az SZTE Alma Mater mentorai közt is köszönthettük, bár a fiatal tehetségek gondozása sem új terület számára – az elmúlt évtizedek során számos művésztelep, gyermek alkotótábor, festészeti kurzus létrehozása fűződött nevéhez.

Hatvany Viktória festőművész szegedi műhelyében fogadott bennünket.

A Hónap Alma Mater Tagja márciusban: Hatvany Viktória (JATE – munkaügyi kapcsolatok, 2001)

Amikor felvettük veled a kapcsolatot, nem is gondoltuk, hogy Szegeden személyesen is találkozhatunk. Miért költöztetek vissza a napfény városába?

Két éve költöztünk vissza a családommal a budapesti agglomerációból. Ebben a döntésben nagy szerepet játszottak a gyerekek, akiknek így nem kell napi egy-másfél órát közlekedéssel tölteniük, hogy eljussanak az iskolába. Emellett persze a szívünk is visszahúzott a városba, ahol egyetemista éveinket töltöttük.

Hogyhogy a jogi karra jártál? Milyen helye van a tanulmányaidnak az életedben, szakmádban festőként?

A karrieremben van a helye. Ha nem csináltam volna meg ezt a diplomát, ha nem lenne mögöttem az a tanulás és tudás, akkor művészemberként közel sem lehetnék ott, ahol most vagyok. Olyan hihetetlenül erős rálátást adott a világra ez az egyetem – például a marketing, jog, PR, önmenedzsment, gazdasági tudás, pénzügyek területén – ami egyszerűen szükséges volt ahhoz, hogy fel tudjam építeni magam. És ez a világ tulajdonképpen erről szól. Talán most jobban, mint valaha.

Hogy érezted magad itt egyetemistaként?

Imádtam, életem leggyönyörűbb időszaka volt. Emlékszem, a gólyatáborban végigúsztuk az összes szökőkutat, végigszámoltuk a Belvárosi híd összes csavarját, no meg a férjemet is itt ismertem meg, a 96-os táborban. Hihetetlenül szép egyetemi éveink voltak, igazi összetartó csapattal, nagyon jó tanárokkal. Rengeteget buliztunk, tanultunk,  fiatalok, okosak, szépek voltunk.

Miért költöztetek el anno Szegedről?

Ahogy vége volt az egyetemista létnek, a város azt mondta nekünk: viszlát, menjetek isten hírével! Tulajdonképpen elindultam szerencsét próbálni a nagyvilágba. Budapesten és külföldön, Amerikában. Ez mind-mind kellett ahhoz, hogy felnőjek. Hiszen az, hogy egyetemisták vagyunk, vagy van egy diplománk, még nem jelenti azt, hogy elkészültünk, fel vagyunk vértezve az életre. Azt hiszem, azt idővel éri el az ember. Visszatekintve így látom, akkor persze egészen másként gondoltam.

Mikortól kezdett tudatossá válni részedről a művészi pálya építése?

Sokáig, tulajdonképpen az egyetem befejeztéig ösztönösen éltem, nemigen gondolkoztam művészi karrierben, egyszerűen csak csináltam, amit szerettem. Azt szokták mondani, hogy nekem mindig festékes volt a kezem, és amióta az eszemet tudom, rajzolok. Adta is volna ez magát, ha felvettek volna anno 14 évesen a budapesti kisképzőbe, hála istennek azonban ez nem történt meg – azért szerencsére, mert úgy nem lennék az, aki most vagyok. Szoktam mondani a mentoráltjaimnak, hogy az éppen pofonnak látszó dolog később csodálatos simogatássá változhat, és sosem tudhatjuk, miből épülünk, vagy leszünk többek később. Az én esetemben azért volt jó, hogy ez történt, mert így tudtam kialakítani azt a hangot, amit azóta is képviselek. Persze volt emiatt bennem fájdalom, de más világ volt még akkor, nagyon nehéz volt bekerülni ilyen iskolákba. Az akkori idősebb festők is mondták, hogy nem a tehetségemnek szólt az elutasítás, inkább politikai és környezeti adottságokból fakadt.

Milyen tanácsokat szoktál adni fiatal művészeknek, a mentoráltjaidnak? Hogyan tudja az ember „megcsinálni magát”?

Jó pár száz művészemberrel találkoztam már, ezért nagyon nagy rálátásom van erre a területre. Mindig az szokott lenni az első kérdésem a tanítványokhoz, hogy mennyire akarnak művészemberek lenni, mekkora az a motiváció, belső erő, ami bennük van? Ezen a területen hihetetlen nehéz „befutni”, és még ha sikerül is, sem kiszámítható, fix bevételekből fog állni a jövedelem. Ezt számításba kell venni. Kell hozzá egy nagy adag szerencse és persze hatalmas munkabírás. Akkor szoktam ajánlani valakinek, hogy maradjon a pályán, ha máshol el sem tudja képzelni magát. Ha máshol is el tudja magát képzelni, akkor ne, vagy csak másodállásban. Ha művészembernek született valaki, akkor ez így, vagy úgy de kiforr, megmutatkozik, a pályán tartja. Ez a jó válasz, azt hiszem.

Te el tudtad képzelni magad máshol?

Nem. Engem szorított az élet a jogi diploma felé, a szüleim éppúgy aggódtak a művészlét miatt, mint bármelyik más szülő tenné, és én is szerettem volna, ha van egy kézzelfogható szakma a tarsolyomban. És fontos is, hogy legyen valami a kezünkben, ami B terv lehet. Én fiatalon közvetlenül diploma után  egy ideig próbálkoztam a jogi területen, de a “junior” létből fakadó kötöttségek, és a multinacionális légkör amikkel a munka világban szembesültem, az alapbeállítódásommal voltak teljesen ellentétesek. Végül döntöttem, elkezdtem az álmom építését. Minden arra ösztönzött.

Milyen momentumokra tekintesz áttörési pontként a pályádban?

Ilyenkor mindig a Louvreot mondják, de nekem nem az volt a legnagyobb esemény – hanem az, amikor én ismertem el először önmagamat abban, hogy jó döntés volt, hogy megengedtem, hogy festő legyek. Ez pedig akkor történt, amikor a  budapesti Opera  galériától felkérést kaptam, hogy kivigyék Japánba a képeimet egy állami kulturális programra. Ezután már tulajdonképpen sorra nyíltak meg más galériák is.

Miből merítesz a festményeidhez, mi inspirál?

Magamból merítek. Van egy olyan nyelvezetem, amire tulajdonképpen bármit le tudok fordítani – vagyis igazából nem is kell fordítani, hiszen nekem ez van. Ez az én ábécém, ami alapján létrejönnek az alkotásaim. Ha egyszer láttál, akkor van egy benyomásod arról, hogy milyen hangulatot tudok én adni. Ez nem egy tudatos dolog, legfeljebb akkor, ha van egy megrendelés, amikor személyre szabottan festek.

Hogyan alakult ki a nyelvezeted? Volt-e inspirációd?

Nem igazán  érdekelnek az inspirációk, nem keresek segítséget. Annyi a mondanivalóm, hogy nekem éppen elég, ami az én fejemben van. Nincs példaképem, vagy olyan ember, amitől egyetlen vonást is szeretnék elvenni. Az az övé.

Mit tanácsolnál a fiatal tehetségeknek, mai egyetemistáknak?

Érdekes az, hogy az ember csak csinálja a dolgokat, aztán egyszer csak észreveszi, hogy az összes egykori évfolyamtársa, ismerőse olyan pozíciókban vannak, amik fontossá váltak. Huszonévesen nem gondolunk erre, hanem egyszer csak ráeszmélünk, hogy bekövetkezett. Ezt csak azért emelem ki, mert szerintem nagyon fontos, hogy gondoljunk erre, és – nyilván nem számítóan, hanem szeretettel, jósággal – ápoljuk, építsük a kapcsolatainkat.

Érdemes komolyan venni az idősebbek azon mondatát is, hogy „mindent a maga idejében”.  Talán nem is gondolná az ember, de ha például valaki a karriertervezést ellébecolja, elbulizza az egyetemen, már olyan lépcsőfokról marad le, ami a későbbi szakmai életében hátrányt jelenthet, amit nagyon nehéz lesz behozni. Ezek tényleg így vannak, bármilyen furcsán hangzik is. 

Végül pedig nagyon fontos energiát tenni abba, hogy minél jobban megismerjük önmagunkat, hogy ténylegesen milyen ember is vagyok én, mit szeretek, mit bírok, mit nem, mik az erősségeim és a gyengeségeim. Persze, hihetetlenül nehéz ezt tisztán látni fiatalon, de törekedni kell rá, hiszen ezáltal annyi pofontól, vakvágánytól lehet megmenekülni. Ráadásul az önismeret nagyon sokat segít a belső egyensúly, lelki béke megtalálásában is. Szerintem ezek a legfontosabbak, hogy boldog, kiegyensúlyozott, békés és szerethető emberekké váljunk a magánéletben és ami majd a munka világába is átsugárzik. Ez garantálhatja azt, hogy sikerre vigyük azt, amire születtünk.

Interjú és fotók: Kósa Boglárka