Pszichológusként és költőként is ismerhetjük Kormányos Ákost, a Szegedi Tudományegyetem egykori hallgatóját, az SZTE Onkoterápiás Klinika munkatársát. Szépirodalmi munkássága jelentőségét fémjelezi, hogy művei többek közt már az Élet és Irodalom, a Tiszatáj, az Irodalmi Szemle, a Híd és a zEtna hasábjain is megjelentek, illetve elnyerte a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat is. Jelenleg az Essexi Egyetem pszichoanalízis tanszékének PhD hallgatója, kutatásának témája az evolúciós elméletek és a pszichoanalitikus szerzők kapcsolata.

Azt lehet rólad tudni, hogy nem csak pszichológiát, hanem filozófiát és esztétikát is tanultál az egyetemen. Ez a két terület áll-e valamilyen kapcsolatban egymással, tudod-e használni a filozófiai tanulmányaidat pszichológusként?

A pszichológia különösen érdekes szakma, hiszen tulajdonképpen szinte bármi mást csinálhat mellette az ember, biztosan tudja majd azt alkalmazni a munkája során. Például ha valaki informatikát tanult a pszichológia mellett, jobban megérti majd az agy működését, ha filozófiát – mint én – talán nagyobb rálátással bír az ember etikai, esztétikai mozzanataira. Nekem például rengeteg alkalommal segített egy-egy szépirodalmi és művészeti alkotás kapcsolódni az emberekhez. Egy alkalommal nagyon nehéz volt egy idős bácsival kapcsolatot teremtenem, hiszen egy huszonéves kis srácot látott maga előtt, aki szentül állította, hogy meg tudja érteni a problémáit. Akkor éppen egy Tarr Béla filmből jutott eszembe valami a 80-as évek kapcsán, amire rákérdeztem, és ez törte meg a jeget – tehát értette, hogy oké, nem vagyok teljesen elveszve azzal kapcsolatban, hogy milyen lehetett az ő világa, amiben már felnőttként is élt.

A pszichológusi munkában szerintem az egyik legfontosabb dolog az önismeret és a magabiztosság. Az önismeret azért, mert ha saját magammal problémám, vagy rendezetlen ügyem van, félő, hogy előbb-utóbb rátolom azt a másikra. A magabiztosság pedig azt jelenti, hogy hiszünk benne, hogy amit csinálunk, működni fog – hiszen a pszichológus mégsem olyan, mint egy orvos, nem annyira egyértelműek a megoldások, mint a természettudományok esetében; ilyen helyzetekben azt hiszem, valahol mindketten reménykedünk, hogy ami köztünk van, működni fog. Apróságnak tűnhet, de úgy gondolom, hogy az önismeretben és ebben a biztonságérzetben is nagyon sokat segítettek nekem a filozófiai tanulmányaim, hiszen magamat egészen más módokon is megismerhettem azáltal, hogy filozófusokat olvastam és hallgattam. Egyébként nem volt feltett szándékom, hogy a filozófia szak támogassa a pszichológusi tevékenységemet, egyszerűen csak szerelmes voltam és vagyok mind a két területbe, ezért tanultam ezeket.

Költőként is ismerhetünk téged. A kreatív önkifejezés mennyiben tud kapcsolódni a pszichológiához?

Örök ez a kérdés, hogy a szépirodalom terápia-e az olvasónak vagy az írónak. Az önismeret nem csak a pszichológusoknak fontos, hanem mindannyiunknak - ez az, ami nagyon sok mindentől meg tud minket védeni, és rengeteg dologra készíthet fel. Az önismeretben sokat segíthet a szépirodalom már azáltal is, hogy ha „beleolvasom” magam különféle élethelyzetekbe, megtudhatok magamról sok mindent, megélhetek érzéseket, amik esetleg korábban megijesztettek – úgy, hogy nem élesben megy a dolog, hiszen éppen csupán egy jó regényt olvasok. Fontos leszögezni, hogy a szépirodalom önmagában nem terápia, viszont nagyon sok önfejlesztő lehetőség rejlik benne.

Az én életemben nagyon jól kiegészíti egymást az irodalom és a pszichológia. El sem tudnám képzelni azt, hogy csak művészember legyek, mert úgy látom, hogy nagyon könnyű így a valóságtól elszakadni. A földön tart az, hogy emberek közé megyek, beszélgetek velük, elmondják a mindennapi, nagyon is valós problémáikat…  Úgy gondolom, ettől jobb író is leszek, és fordítva is hat a dolog – az irodalom eszköze nálam a kikapcsolódásnak, a mindennapi nehézségek letételének.

Az SZTE Onkoterápiás Klinikáján dolgozol. Mesélnél a mindennapjaidról? Hogyan kezeled a munkáddal járó érzelmi megterhelést?

Az onkológián egy ötfős pszichoteam dolgozik, egy pszichiáter doktornő, illetve négyen vagyunk pszichológusok. Délelőttönként a betegágyak mellett foglalkozunk a kliensekkel. Ezek nem terápiás helyzetek – hanem mindenkinek, aki érkezik, bemutatkozunk, megkérdezzük az embereket, hogy vannak, hogy érzik magukat éppen. Ez azért is jó, mert így anélkül vagyunk közvetlenül elérhetőek, hogy a betegeknek azt kellene érezniük, hogy valami baj van velük, mert pszichológushoz fordulnak – sokan sajnos még mindig így érzik ezt ugyanis. Délutánonként ambulálunk, vagyis a járóbetegeket fogadjuk. Ezek már sokkal inkább terápiás helyzetek, hiszen azok jönnek hozzánk, akik valamilyen problémával vagy kérdéssel szeretnének pszichológushoz fordulni. Ezek általában 45-50 perces ülések, és sokan nem is az onkológiai problémájukkal érkeznek, vannak például, akik párkapcsolati problémákat szeretnének megoldani. Magyarországon törvény alapján ez jelenleg úgy működik, hogy akinek van valamilyen onkológiai betegsége, tb alapon járhat hozzánk bármilyen problémával – bár természetesen ennek is vannak keretei és korlátai. A betegek hozzátartozói is jöhetnek, de őket már csak abban az esetben tudjuk tb alapon ellátni, hogy ha a nehézség, amivel küzdenek, az kifejezetten a rokon daganatos betegségével kapcsolatos. A visszatérő leggyakoribb témák a szorongás, funkcióvesztés, és a hölgyeknél a nőiség kérdései.

Mit gondolsz, mennyire van még jelen a stigmatizáció a társadalomban azokkal kapcsolatban, akik pszichológushoz járnak?

Úgy gondolom, hogy van egy pozitív elmozdulás ezzel kapcsolatban, de ez még mindig nem az az elmozdulás, amire szükség lenne. Hozzá kell tenni azt is, hogy az onkológián főleg az idősebb generáció van, az ő körükben pedig jobban jellemző az az álláspont, hogy ha pszichológushoz megy valaki, akkor baj van vele. Ráadásul egy olyan generációról van szó, akik nem nagyon tanultak meg a saját érzelmeikről beszélni, különösen az idős férfiak. Emiatt gyakran, még ha szeretne is nyitni a beteg, sokszor nem találja a szavakat, nem tudja, hogy kezdjen hozzá, hiszen az élete első negyven-ötven évében arra nevelték, hogy a férfi, aki az érzéseiről beszél, nem is férfi. De azért is van a pszichológus, hogy ebben segítsen.

Ez egy fejleszthető tulajdonság?

Valamilyen szinten igen, de minél idősebb valaki, annál nehezebb fejleszteni. Fiatalabb korunkban az agyunk plaszticitása sokkal nagyobb, így a változás is könnyebb. Ettől függetlenül pszichológusként hiszünk benne, hogy bármikor lehet változtatni – de fontos kimondani azt is, hogy vannak korlátok.

Mit tehetünk a stigmatizáció ellen? Ha például valaki pszichológushoz jár, és ezt megosztja a barátaival, ismerőseivel, segíthet-e abban, hogy az emberek jobban viszonyuljanak ehhez a témához?

Egyrészt igen, másrészt nem feltétlen. Azért igen, mert valóban, akkor lesz valamilyen elmozdulás a társadalomban a témával kapcsolatosan, ha minél többen felvállaljuk ezt és beszélünk róla. Másrészről viszont nem tanácsolnám mindenkinek, hogy zászlóvivőként menjen előre és mesélje el úton-útfélen, hogy pszichológushoz jár – szeretném bátorítani az embereket erre, de megértem, ha valaki nem csinálja, mert még a mai napig is sok retorzió érhet minket ennek kapcsán. A médiának is nagy szerepe van ebben egyébként – az, hogy ma már valamivel nyitottabbak vagyunk a témára, a filmeknek, sorozatoknak is nagyban köszönhető.

Te miért választottad ezt a pályát, mikor alakult ki benned a kép, hogy pszichológus leszel?

Már általános iskolás koromban tudtam, hogy pszichológus szeretnék lenni. Apukám biológus, biológiatanár és kutató, anyukám pedig szociális munkás. Nagyon sokat olvasott otthon mindenki, és rengeteg könyvünk volt a biológiával és annak határterületeivel – humánetológiával, pszichológiával – kapcsolatban. Emlékszem, hetedikes voltam, és versenyszerűen sakkoztam – bár nem voltam túl jó játékos, de erre a szintre eljutottam. Egyszer csak volt egy elakadásom, és úgy éreztem, nem tudok ezen túllendülni. Meg voltam róla győződve, hogy a probléma nem a képességeimmel vagy a gyakorlás mennyiségével van, és végül apukám adott egy pszichológiai témájú könyvet, ami segített túllendülni az elakadásomon. Ez akkor nagyon megtetszett, és sorban elkezdtem olvasni más pszichológiai témájú könyveket is, amik között voltak egész komolyak, és olyanok is, amik inkább önsegítő könyvek voltak. Utólag be kell látnom, hogy nem gyakoroltam eleleget. Mindenesetre ez volt az első lépésem a pszichológia felé. Illetve én mozgássérült vagyok, és úgy gondolom, az ezzel való megküzdésben is nagy szerepet játszott a pszichológia, illetve a motiváció, hogy segítő szakember legyek.

Mit gondolsz pszichológusként az önsegítő könyvekről, motivációs trénerekről?

Nagy általánosságban nem szeretnék kijelenteni semmit, mert biztos vagyok benne, hogy az az önsegítő előadás, amit xy tart, az százból három embernek jót tehet, és én ezt nem akarom elvenni tőle. Ugyanakkor azt gondolom, hogy óvatosnak kell lennünk ezekkel. Azért, mert sokszor nem segít, és sokszor sok pénzért nem segít – és ez nem olyan nagy csoda, hiszen nincs mögötte tudomány, kutatás, azaz biztosíték, hogy az adott módszer működik. Ha én elmegyek egy pszichológushoz, akkor azért fizetek neki, mert tudom, hogy van mögötte egy egész szakma, számtalan egyetemmel, kutatással, alátámasztással. Az önsegítő könyvek és a – gyakran nevezik így őket – boldogsággyárosok – könnyű megoldásokat ajánlanak, de ezek sajnos nem mindig, vagy csak rövidtávon segítenek. Egyszer volt egy vitám egy kollégámmal ezzel kapcsolatosan, ő azt mondta, hogy ha ez segít az embereknek, akkor miért vegyük el tőlük? Szerintem, túl azon, amit az előbb mondtam – hogy nem tudjuk, hogy kinek és mennyit segít – az is problémás, hogy ezek gyakran csak egy-egy helyzetre nyújtanak megoldást, és nem az egész személyiséget fejlesztik. Pszichológusként, még ha konkrét problémával is jönnek hozzánk az emberek, végső soron a cél a teljes személyiség fejlesztése – pusztán azért, hogy az ember a későbbi nehézségek során is rendelkezzen a megküzdés eszközeivel, ne csupán egy konkrét szituációban.

Milyenek voltak az egyetemi éveid?

Zseniálisak voltak! Szinte görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy még mindig egyetemista vagyok – persze ez elég erős önámítás, de működik, - mivel nem szakadtam el az SZTE-től, hiszen most is egyetemi dolgozó vagyok. A Szegedi Márton Áron Szakkollégiumban laktam hét évig, és amellett, hogy párhuzamosan csináltam két szakot, alaposan kivettem a részem a közösségszervezésből és a bulikból is. A kollégiumi éveket imádtam, a szegedi bölcsészkar nagyon-nagyon jó volt, és az irodalmi elindulásomat is abszolút az SZTE-nek köszönhetem. Szóval nagyon sok mindenért lehetek hálás az egyetemnek – a szakmai megalapozottságomért, a nyitottságért, a bulikért, az élményekért. Nagyon szeretek SZTE-s lenni!