Dr. Árvay Anett, nyelvész, hungarológus a József Attila Tudományegyetemen diplomázott magyar-angol-hungarológia szakon. Magyar és külföldi hallgatóknak BA, MA, PhD programokban magyar és angol nyelven oktat nyelvészeti és kulturális tárgyakat, fejleszt tananyagot.  Munkájában kiemelt fontosságú a kultúrák közötti párbeszéd kialakítása, a kulturális megértés fejlesztése. Vele készített interjúnkban kulturális különbségekről, azok áthidalásáról és nyelvi vonatkozásairól beszélgettünk.

A következő Alumni Uni – Tudásműhely előadásunk címe A nyelv határai. Először is tisztázzuk a fogalmakat: mit értünk pontosan nyelv alatt?

Leíró szempontból az emberi nyelv kapcsán beszélhetünk a hangkészletről, a szóalakokról, a szókincsről és arról is, hogy az adott szavak milyen logika mentén kapcsolódnak egy mondatban. Ezen kívül a nyelvhez szorosan hozzátartozik a nyelvi viselkedés fogalma, ami azt mutatja meg, hogy ezzel az adott eszközrendszerrel mit és hogyan csinálunk. Mindkét aspektus nagyon eltér a különböző kultúrákban – a hangrendszer, a szókincs, a szórend valamint a nonverbalitás is. Ez utóbbi mennyisége is változó a nyelvekben, van amelyikben rengeteg, szinte kötelező gesztusok van, míg másokban a nonverbalitás csupán ráerősít a szójelentésre, amit, ha leválasztunk, akkor is értjük az adott megnyilatkozást. Egy szó önmagában absztrakció, egy olyan jelenség, amit mindig csak használunk – bármi, amit kimondunk, kontextusban van, ott telik meg – jó esetben –  egyértelmű jelentéssel, kontextus nélküli nyelvhasználat tehát nem létezik. Ez alól egyetlen kivétel a nem kommunikatív nyelvhasználat, mint amilyen a gondolkodás vagy a fejben éneklés.

Mennyire univerzálisak a nonverbális jelzések? Milyen esetekben nyilvánulhatnak meg a különbségek?

Nem univerzálisak, nagyon kell vigyázni az ilyen jelzésekkel, mert teljesen mást jelenthetnek különböző kultúrákban. Ha például feltartom a hüvelyk és a mutatóujjam, az Magyarországon azt jelenti hogy kettő, Kínában viszont azt, hogy nyolc. Van egy sor kézjel is, ami a magyarban nem, de egyes kultúrákban vulgáris. A „gyere ide” hívó intést például Koreában csak a kutyáknak szoktak mutatni, így borzalmasan sértő dolog lehet az multikulturális órán egy magyar tanár részéről.

Érdekes az is, hogy vannak olyan mozdulatok, amik az egyik kultúrában jelentéssel bírnak, a másikban viszont egyáltalán nem. Például az egyik afrikai nyelvben, ha valakik szembe sétálnak egymással, és az egyik fél megáll, azzal azt jelzi, hogy beszélgetni szeretne a másikkal. Egy ilyen diák egyszer Amerikában tanult, megállt, amikor szembejöttek a csoporttársai, akik viszont nyilván tovább mentek, mert a megállásnak nem volt számukra kapcsolatfelvételi szándék jelentése. A fiú ettől úgy érezte, hogy semmibe veszik, pedig csupán annyi történt, hogy ami számára nonverbális jel volt, a másik kultúrából származóknak nem.

Bár vannak univerzális érzelemkifejezések az arcon, de nem minden arcmimika univerzális: például a mosoly, amiről talán azt gondolnánk a legtöbben, hogy örömet fejez ki, Távol-Keleten nem feltétlen. Vannak kultúrák, ahol akkor is mosolyognak, ha valami rossz történik, például ha két autó összeütközik – ilyenkor egy japán ember valószínűleg mosolyogni fog, természetesen nem örömében, hanem azért, mert náluk a kínos szituáció feloldására is használják ezt az arckifejezést. Egyébként azt magyar általános iskolás gyerekeknél is meg lehet figyelni, hogy gyakran nevetgélnek kínos helyzetekben, innen jön a „kínjában nevet” kifejezés is.

Hogyan lehet áthidalni ezeket a kulturális különbségeket a művészetekben? Mi a helyzet például egy keleti verssel, mondjuk egy haikuval, ami egészen más alapokra épül, más szimbolikát hordoz, mint amit a nyugati kultúrában megszoktunk?

Szerintem ezt teljesen sosem könnyen megoldani, mert a haiku nagyon tömör, rövid, nincs lehetőségünk egy tágabb szövegkörnyezetből kikövetkeztetni a tartalmat, így a kulturális utalások egy része rejtve marad. Ez feloldható hozzáadott magyarázatokkal, sok-sok háttérismeret átadásával.

Hogy más művészeti ágat is említsek: a zenét univerzálisan érthetőnek véljük, de például egy Bartók műben is lehetnek olyan stilizált zenei utalások, gondolok itt egy magyar népdalrészletre, amely egy magyar ember számára jelentéssel bír, mert felismerte, de egy külföldinek fel se tűnik. Én is átéltem hasonlót. Egyik török diákom felkiáltott, mikor egy Ghymes dalt játszottam le, hogy ezt ő ismeri, hiszen ez egy régi török népdal, én pedig az együttes szerzeményének tartottam.

Az áthidalás gyakran egy interperszonális feladat is, nem csupán interkulturális.

Ez így van, én nem osztom azt a nézetet, hogy címkézzük a viszonyokat interkulturális és intrakulturális jelzővel. Ez egy skála tulajdonképpen, sokkal összetettebb, mintsem hogy ilyen dobozokba tehető legyen. Vannak olyan magyar ismerőseim, akikkel nagyon nehezen, és külföldi barátaim, akikkel nagyon könnyen megértjük egymást. A megértés függ a fizikai kontextustól, a szövegkörnyezettől, a műveltségtől, a kulturális tudásunktól, mindez együttesen alkotja a kommunikációban oly fontos közös alapot.

Az interkulturális társalgásoknak pontosan az a jellemzője, hogy mindenki hozza a saját kis „csomagját”, amiben a saját kultúrájának tudása és az egyéni élettapasztalatai találhatók. Van persze univerzális tudás is  – például, hogy hány fokon forr a víz, hol van India vagy Amerika, az ilyenekre viszont rengeteg kulturális tudás rétegződik egy beszélgetésben, ráadásul még az a rengeteg tapasztalat is, amik két ember egyéni életéből fakadnak.

Mit jelezhetnek a különböző nyelvi változások egy társadalomra nézve? Mit mond az el a kultúránkról, hogy például a tegeződés egyre gyakoribb és elfogadottabb lesz a magázódással szemben?

Egy korábbi kutatásunkban 17 országból származó embereket interjúvoltunk meg ezzel a kérdéssel kapcsolatosan, és az eredmények azt jelzik, hogy ez a jelenség szinte mindenhol megfigyelhető, Japántól Szerbiáig a legtöbb kultúrában megfigyelhető ez a fajta, mondjuk úgy: „lazulás”. Az egész témában az az izgalmas, hogy rendben, azt tudjuk, hogy van most egy gyakrabban használt nyelvi forma – a tegezés – de a kérdés az, hogy miért? Azért, mert egy érték elkezdett változni, amit a tegeződés-magázódás használata jól megmutat – ez az érték a tekintélytisztelet. Amelyik kultúrában csökken a tekintély tisztelete, ott a tekintélykifejező verbális és nonverbális eszközök használata is csökkenni fog. Egy indiai tanítványom mondta egyszer, hogy ő már nem térdel le, és nem érinti meg a nagyszülei lábát, és ezzel egyre több fiatal így van. E szokás elhagyása is az értékváltozáshoz kapcsolódik. Ezek a folyamatok egyébként alap esetben egy organikus belső átalakulás eredményei.

A tekintélytisztelet lazulásának a nyugati vállalati kultúra terjedése lehet az oka?

Alapvetően az lehet a dolog mögött, hogy a globalizáció megbontotta a zárt kultúrákat, etnikai szabályrendszereket, és ahogy elindult egy intenzív interkulturális dialógus, cégek nyitottak irodákat számos országban, magukkal vitték a saját vállalati kultúrájukat, így az emberek kommunikációs stílusa is változásnak indult. Ezen felül az angol lett a közvetítő nyelv, valamint a médián, filmeken keresztül is az angolszász kultúrát fogadjuk be nap, mint nap, egyre természetesebbé vált az angol nyelvre és kultúrára jellemző közvetlenség is. Magyarországon a tegezés gyors teret nyeréséhez nagyban hozzájárult az, hogy a rendszerváltás idején a hirtelen megjelenő multicégek megkövetelték a magyar alkalmazottaktól is a– mindenki mindenkivel tegeződik – angolszász hagyományú céges kultúrát. 

Kövesd élőben Dr. Árvay Anett és Dr. Nagy Gergely előadását július 9-én 17 órától az SZTE Alma Mater Facebook oldalán!

Alumni Uni – Tudásműhely: A nyelv határai

Milyen kulturális sajátosságok nyilvánulhatnak meg a nyelv által? Mennyiben és hogyan határozhatja meg gondolkozásmódunkat az anyanyelvünk? Író-e a fordító és milyen plusz ismeretekkel kell rendelkeznie az adott kultúrát, a mű történelmi kontextusát illetően?

Az Alumni Uni - Tudásműhely következő előadásában ezekre a kérdésekre keressük a választ Dr. Nagy Gergely fordító és Dr. Árvay Anett, a Hungarológia és Közép-Európa Tanulmányok tanszék oktatója segítségével.

Moderátor: Fischer Mónika szakfordító és tolmács, coach