Kiemelt fotó:Módos Gábor 

Április hónap Alma Mater tagja: Lovász Irén

Milyen lehetett a 80-as években, a rendszerváltó generációhoz tartozó egyetemisták élete Szegeden? Hogyan fonódik össze a kutató és a művész egy ember személyiségében? Miként gyógyít az éneklés, és mi hiányzik a ma emberének leginkább a régiek életstílusából? Az idén tavasszal Kossuth-díjjal kitüntetett Lovász Irénnel készített interjúnkban többek közt ezekről a kérdésekről is beszélgettünk.

Meghatározó év önnek az idei – amellett, hogy nemrégiben ünnepelte hatvanadik születésnapját, Kossuth-díjjal is elismerték a munkásságát. Hogyan élte meg ezt a kitüntetést?

Különleges megtiszteltetés ez, a legnagyobb elismerés, amit kaphat az ember ma Magyarországon. Úgy gondolom, hogy a díjazásomban benne vagyunk mindannyian: az őseim, az elődeim, a mestereim. Nehéz megélni, hogy édesanyám már nem láthatta ezt, őt néhány hónappal ezelőtt veszítettük el. Nagyon boldog lett volna, hiszen ezt a díjat ő is kapta. Az éneklés szeretetét tőle örököltem.

Tudós és művésznő, kutat, lemezeket ad ki és terápiás dalolást oktat… Hogyan lehetne szakaszolni ezt az életpályát?

Diploma után azonnal intellektuális munkát kaptam az Országos Széchényi Könyvtárban, aztán a Néprajzi Múzeumban dolgoztam néprajzkutatóként, majd a Pécsi Egyetemen tanársegédként. Ezután született három gyermekem, a kandidátusi disszertációmat az első szülésemkor védtem, szakrális kommunikációból. Aztán jött egy babázós korszak, ebben az időszakban teljesedett ki a művészi alkotópályám is. 1995-ben jelent meg az első lemezem, a Világfa, ezt követte a többi. 2010-ben kaptam felkérést, hogy tanítsak a Károli Gáspár Református Egyetemen, itt már kezdetét vette egy integratív szakasz, amikor is a művésznő, a tanárnő és a tudósnő életpályája szintézisbe ért.

A szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott 1984-ben magyar szakon. Miként alakult ez a pályaválasztás?

A Kisújszállás-Dévaványa körüli tanyavilág hagyományát hozom magammal, az őseim ott születtek, ott nőttek föl, azokat a nagykunsági népdalokat ittam magamba már az anyatejjel, pont azon a vidéken, ahol egyébként Karikó Katalin is felnövekedett. Siófokon érettségiztem angol tagozatos osztályban – ragadtak rám a nyelvek, az orosz és az angol is, azt mondják, ez összefügg a zenei érzékkel. A környezetem bölcsészpályára irányított, így hát magyar-orosz szakos lettem Szegeden, ebben a döntésben nagy szerepet játszott az a tény is, hogy József Attilával egy napon születtem.

József Attila Dunánál című verse nagyon élénken hasított az elmémbe tizenéves koromban, az a bizonyos részlet, hogy „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve/nézem, amit meglátok hirtelen./Egy pillanat s kész az idő egésze,/mit száz ezer ős szemlélget velem.”  Már akkor tudtam, hogy dolgom van azzal, hogy használjam, megértsem és méltóképpen közeledjek az őseim hagyományaihoz. Mindez olyan magnetikus erővel vonzott Szegedre, hogy egyáltalán nem számított, hogy át kell kelni Dunán és Tiszán, gyakran autóstoppal, mert nem volt pénzem vonatjegyre…

Azt hiszem, első sorban azért jöttem Szegedre tanulni, mert József Attila nevét viselte az egyetem, rettenetesen bánatos is voltam, amikor elvették ezt a nevet az intézménytől. Amíg oda jártam, minden születésnapunkon vittem virágot József Attila Dugonics téri szobrához. Életem legszebb időszaka a Szegeden töltött öt év volt.

Milyen volt ez az öt év?

Hálás szívvel gondolok vissza rá. A szellemi ébredésem, önállósodásom, önmagamra találásom időszaka volt ez. A nyolcvanas évek elején járunk, amikor a rendszer kezd összeomlani, így az egyetemi évekkel számomra összefonódott a rendszerváltó generációhoz tartozás érzése is – a politikailag, eszmeileg másképp gondolkozásnak, a sorok között olvasásnak lehetősége nekem Szegeden adódott meg először. Oktatóim közül első sorban Ilia Mihály tanár urat emelem ki, aki nem csak szakmailag, emberileg is rendkívül meghatározó szerepet töltött be az életemben. Ahhoz a kiváltságos „Ilia-csapathoz” tudtam csatlakozni, amihez a szegedi nagy írók, költők is tartoztak – Baka István, Géczi János, Zalán Tibor nevét mindenki ismerheti például – de Ilia tanár úrtól első sorban „emberségről példát, vitézségről formát” tanultunk mindannyian.

Eredetileg magyar-orosz szakos voltam, az oroszt azonban leadtam a másodéves szigorlat után, és felvettem az „Ilia-szakot”, azaz a 20. századi magyar irodalom specializációt. Ez tulajdonképpen az Ilia mester aurájába történő bejelentkezéssel volt egyenlő. Ő küldött ki engem először erdélyi költőkhöz, írókhoz, és védőszárnyai óvtak, vigyázó szemei figyeltek, amikor kijutottam Moldvába, a moldvai csángók közé. Az érdeklődésem már akkor is a népzene felé irányult és már az egyetemi évek alatt is énekeltem a néptánccsoport szólistájaként, a Fabatka zenekarral. Sajnos néprajz szak nem volt akkor Szegeden, és Bálint Sándor bácsi épp akkor halt meg, mikor elsőéves voltam. De Ferenczi Imrétől hallgattam néprajzot, és kijártam a környékbéli falvakba gyűjteni, így a tápai búcsúba is rendszeresen. Később, diploma után, Pesten leltem életre szóló, meghatározó néprajzos mesterre Erdélyi Zsuzsanna személyében.

A szegedi tanáraim közül mindenképpen szeretném még kiemelni, akik különösen hatottak rám: Balázs Mihályt, Szajbély Mihályt, Szigeti Lajos Sándort, Szigeti Csabát, Szabó Tibort, Kanyó Zoltánt, Pál Józsefet, és Bethlenfalvy Gézát is. Az egyetemi élet alatt szellemi értelemben számomra fantasztikusan kinyílt a világ – jártam filozófia olvasókörre, irodalomelméletet, művészettörténetet, szociológiát tanulhattam, sőt, még egy „bevezetés a buddhizmusba” című kurzuson is részt vehettem. Ekkor még bőven a bolognai rendszer előtt jártunk, nekem mégis sikerült olykor áthallgatni a zeneművészetire is, ahol népzene órákat vettem, és a tábor utcai zeneiskolába magánének szakra is jártam Szél Pálné Marikához, aki nyitott volt, és tolerálta elszánt „népdaléneklőkémet”. Nagyon széles merítőbázisom lett így különböző tudományokból, én pedig szinte habzsoltam ezeket a szellemi javakat.

A Móra Kollégiumban laktam, ahol Erdélyi Ágnes volt a nevelőtanárom, rá is nagyon nagy szeretettel és tisztelettel gondolok, rengeteget segített abban, hogy kinyíljon a látóköröm – neki köszönhetem azt is például, hogy eljutottam a hajósi alkotótáborba, ahol egy fantasztikus társadalomtörténeti, hagyományismereti, másként gondolkozó, szellemi ébresztő közösség része lehettem. A szellemi ébredésünket segítették azok a kivételes szellemi alkotók, gondolkodók, művészek is, akiket személyesen hallgathattunk bár nem a fősodorban, de a mellékvizeken, akár a szakkollégiumban, akár magánlakásokon kisebb csoportokban. Tiltott könyvek, szamizdatok, éppen bemutatható filmek, éppen tűrt költői estek, különleges koncertek, előadások színezték az életünket. Nagyon inspiráló volt az a kortárs szellemi közeg, amiben éltünk. Szeretettel emlékszem a Gondolat-jel című kiadványunk köré szerveződő csapatra. Mások is ismerhetik azóta Hévízi Ottó filozófus, Kalmár Melinda irodalomtörténész, Szijj Ferenc költő, Békés Csaba történész, Bárdi Nándor történész, Imre Anna neveléskutató, Galamb György történész vagy Saly Noémi irodalom-és Budapest-történész nevét. Mindannyian kiválót, kimagaslót, egyénit alkottak a maguk területén. Csodálatos volt az alma materünk! Bátorságra, minőségre, egyéniségre nevelt. És azok a szegedi séták! Most is érzem Alsóváros, Felsőváros, és az újszegedi park illatát, az egyetemi könyvtár és az Ady tér levegőjét! Visszavágyom…

JATE tábor. Lovász Irén népdalénekes és Csákvári Nagy Lajos szobrászművész, 1981. Fotó: Jankó Attila

Elsős voltam, amikor nyelvjárás órán Mokány Sándor tanár úr kezünkbe adta a Wichmann-féle moldvai csángó szótárt. Én ezt már el tudtam olvasni, mivel a siófoki zeneiskolában tanárom, Simon Kati annak idején kezembe adta Domokos Pál Péter – Rajeczky Benjámin Csángó népzene művét, mondván, hogy nekem ilyeneket kellene énekelnem. Amikor Mokány Sándor tanár úr látta, hogy mennyire érdekel engem ez a téma, összehozott Domokos Pál Péterrel, akit pesti lakásán kerestem fel. Teljesen el voltam ámulva, hogy egy ekkora emberrel találkozhatok – őt a moldvai csángók apostolának is nevezik; később az ő útmutatásai, javaslatai alapján és Ilia Mihály védőszárnyai alatt jutottam el a moldvai csángók közé is álruhában, különböző trükkökkel. Egy-egy gyűjtőutamban nagy segítségemre voltak a kollégiumi társaim is: emlékszem, ott szedtem össze az álruhát a koleszban, arra törekedve, hogy minél „semmilyenebb” legyen az a sötétkék orkándzseki és a barna műbőr cipő, hogy lehetőleg ne tűnjek föl senkinek. Amikor hazajöttem, rendszeresen előadásokat tartottam a gyűjtéseim tapasztalatairól a kollégiumban, nagyon jó esték voltak ezek.

Mindezeket csupán azért meséltem el, mert így, hatvan évesen visszatekintve mutatkozik csak meg igazán, hogy a szereplők, akiket a zsinórpadlásról leereszt közénk a nagy rendező, hogyan segítették, egyengették az életút meséjét. Az adott pillanatban az ember talán nem látja, hogy egy-egy szereplő jó vagy rossz, segítő vagy akadályozó lesz, később lesz ez csak világos. A szegedi egyetemen rengeteg apró és nagyobb segítséget kaptam, amik mind-mind meghatározók voltak a későbbi történetemre.

Lovász Irén, MOM, Budapest, Szerelmes Virág lemezbemutató koncert és a Magyar Művészetért Díj átadása, 2009. Foto: MOM

Hogyan jelenik meg a hétköznapi életben a kutató és a művésznő integritása? Miként hatnak egymásra ezek a területek jelenleg?

Úgy látom, hogy teljesen összeérnek ezek a területek – azt, hogy mit és hogyan énekelek, mi alapján szerkesztem a lemezeimet, nagymértékben befolyásolja, hogy mit tapasztaltam néprajzosként, antropológusként. Az első, Világfa című lemezemre például rátettem azokat a moldvai csángó népdalokat, amiket magam gyűjtöttem egyetemista koromban – de jól szemlélteti az integritást az is, hogy a Fellegajtó című lemezem éppen arról szól, amiről a disszertációm is: a szakrális kommunikációról; arról a gesztusról, ahogy az ember kultúránként különbözően, de képes kapcsolatba kerülni a természetfölötti erőkkel.

A kérdés másik oldalára vonatkozóan, a tudós munkásságában ugyancsak jelen van az énekesnő, hiszen rendszeresen dalra fakadok a katedrán is például – akár a legelvontabb elméleti kérdésekről, mondjuk Durkheim vallásantropológiájáról is eszembe szokott jutni egy-egy magyar népdal, amivel illusztrálom az elhangzottakat. Ez nem egy formailag sajátosan átgondolt bravúr vagy pityke, egyszerűen nekem így természetes, a zenei anyanyelvem része a magyar népdal, ezzel tudok kapcsolódni rengeteg mindenhez. Úgy hiszem, Kodály is valahogy így képzelte a zenei anyanyelv működését. Kutatóként a témák, amikkel jelenleg is foglalkozom, erőteljesen befolyásolják az énekesnő munkásságát: jelenleg például az emberi hang és az akusztikus tér összefüggéseit, illetve az emberi hang és a gyógyítás kapcsolatát kutatom a néphagyományban és a művészetterápiában.

A dalolás terápiás jellegéről gyakran beszél, tart kurzusokat, 2006-ban egy négyrészes lemezsorozatot is indított Gyógyító hangok címmel. Össze tudná-e foglalni röviden, hogyan hat pozitívan az egészségre az éneklés?

Énekesként és népzenével, népi vallásossággal foglalkozó néprajzosként, antropológusként egyaránt azt tapasztaltam, hogy az éneklésnek nagyon fontos szerepe van élet-halál kérdésekben és az emberi élet különböző fordulópontjain. A hagyományos kultúrákban ez mindig így van, kutatóként is azt látom, hogy a születésnél, halálnál, esküvőknél, nagyobb évfordulókon törvényszerűen jelen van az éneklés, támogatja a krízisek traumamentes átélését. Segít, hogy a halál az utolsó átváltozás természetes rítusa legyen, hogy az esküvő ne jelentsen traumát az anyának, aki elveszíti a lányát és a lánynak, hogy el kell válnia a szülői háztól, még a szülésnél is énekléssel, imádsággal erősítik egymást a támasztóasszonyok.

Az énekléssel kiengedi az ember a lelkéből a feszültséget; a bánatot könnyebben elviseli, az örömöt megsokszorozza, az ünnepet mélyebben átéli, ha a dalt átengedi a testén-lelkén. Mindemellett a népzene segít lecövekelni is, hiszen a különböző évszakokhoz, jeles napokhoz, ünnepekhez kapcsolódó énekeink az évkör menete szerint határozzák meg az időbeli stabilitásunkat. Ez a stabilitás pedig rendkívül fontos, ugyanis enélkül a lélek csupán korlátok nélkül kóvályog a szabadság viharaiban –tudjuk ugye, hogy a szabadság amilyen csodálatos, épp olyan romboló hatású is tud lenni.

Mennyire befolyásolja az éneklés pozitív, gyógyító hatását az, hogy mit éneklünk? Vannak-e „hasznosabb” dalok, műfajok mint mások?

Úgy gondolom, hogy alapvetően nem befolyásolja – az éneklés mindazon gyógyító hatásai, amelyeket az imént soroltam, mindenféle jó zenére jellemzőek lehetnek. Ezzel foglalkozik a zeneterápia is, hogy mindenkinek a saját személyisége, vérmérséklete, lelkiállapota, zenei műveltsége szerinti zenét kell megtalálni. Például egy idősek otthonában dolgozó zeneterapeuta kolléga nem fog operát adni egy olyan embernek, aki életében nem hallgatta ezt a műfajt; ugyanígy nem választ operettet vagy magyar nótát annak sem, aki egész életében csak operát hallgatott. Saját életemben is megtapasztaltam ezt egyébként – édesanyám életének utolsó időszakában az ő gyermekkorában, fiatalkorában tanult, egész életén át énekelt népdalait énekeltük, ami csodálatosan pozitív hatással volt a testi, szellemi és lelki jóllétére is. Szóval nem gondolom, hogy műfaji határok befolyásolnák a zene gyógyító erejét, sokkal inkább a személyiségtől függ, hogy milyen műfajt választunk terápiás célból.

Van manapság egyfajta visszafordulási hullám a természethez, népi hagyományokhoz – mit gondol, mi lehet ennek az oka? Vannak olyan dolgok, amiket érdemes lenne a régiek életstílusából visszahozni napjainkba is, ha igen, mik ezek?

Hát, például a csendet. Nekem a legnagyobb hiányom a csend, olyan akusztikus szennyezettségben élünk ma, hogy az már mentálhigiénés veszélyeztetettséget jelent – magyarul meg lehet bolondulni a zajtól. Bevásárlóközpontok, aluljárók, kávéházak, büfék, kocsmák, mindig, mindenhol szól valami izé, nagyon kevés már az a hely, ahová el lehet menni hallgatni a nádasban a madarak csiripelését, a szél zúgását. A zajok, zörejek, hangos zenék rendszeres passzív befogadása nagyon eltompítja az embert, mi pedig nem tudunk már csendben lenni sehol, még otthon sem.

Fontos párhuzam, hogy én például egyetemistaként nagyon szenvedtem a légszennyezettségtől és a dohányfüsttől – akkoriban még divat volt rágyújtani a szemináriumokon, a szakkollégiumban is. Emlékszem, mennyit küzdöttem a tiszta levegőért az egyetemi órákon és még az első munkahelyemen, a Nemzeti Könyvtárban is, mégis mindig nekem kellett kimenni, ha rágyújtottak körülöttem. Mára ez megváltozott, kellett várni ugyan néhány évtizedet, de végül törvény szabályozza, így elkezdték visszaadni a tiszta levegőhöz való jogunkat. Talán így lesz ez a csendhez való jogunkkal is. Talán már csak az unokáink fogják élvezni, viszont ez nagyon fontos, mert ha az ember elveszti a csönddel való kapcsolatát, akkor nem csak a patak csobogását és a szellő zúgását nem hallja meg, hanem a saját belső hangját sem. És csak a belső hangunkkal tudunk önmagunkhoz, az őszinte belső énünkhöz, lényegünkhöz hozzáférni. Én ezt szeretném elérni. Remélem, egyszer célba érek.

Interjú: Kósa Boglárka

Lovász Irén további dalaiból: