Korábban nem ismert József Attila-vers került elő, amit Bíró-Balogh Tamás, az SZTE JGYPK oktatója, kutató, irodalomtörténész vizsgált. Az SZTE jogelődjén, a JATE bölcsészkarán 2000-ben végzett szakemberrel interjúkban szó esett az újonnan felfedezett vers jelentőségéről, a hamisítások mikéntjéről és arról is, hogy mit tehet az ember, ha József Attila-kéziratokat talál a padlásán.

A Hónap Alma Mater Tagja: Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész

Hogyan jutott el önhöz a notesztöredék, amiben József Attila újonnan felfedezett Edit című verse található? Mit érzett, amikor meglátta?

Évek óta foglalkozom kéziratokkal, sajtó alá rendeztem többek közt Schöpflin Aladár és Radnóti Miklós levelezését. Ha pedig az ember hosszabb ideje van a pályán, elkezd kifelé látszani a tevékenysége, így én is többször kapok „kívülről” megkereséseket. Ez történt most is: Chovanyecz Balázs, az antikvarium.hu tulajdonosa felhívott, hogy szeretne mutatni valamit, de nem részletezné, miről van szó… eljött hozzánk, elém tette a kéziratot, és akkor – köznyelven szólva – dobtam egy hátast. Ilyen azért ugyanis nem sűrűn fordul elő az ember életében. Láttam már közel hétszáz Radnóti-dedikációt, és vagy ezer Kosztolányi-levelet, de ismeretlen József Attila-versből nekem ez volt az első. Ülök az íróasztalnál és egyszer csak ott van a kezemben egy József Attila-kézirat, ami már önmagában igen felemelő érzés, de ehhez még ráadásul egy ismeretlen szöveg, aminek komoly szakmai jelentősége is van a dokumentum eszmei és anyagi értéke mellett.

Új kontextusba helyezheti ez a vers József Attila-költészetének értelmezését?

Valamennyire mindenféleképp beszélni kell majd róla. Az Edit egy sok kérdést fölvető vers, többféle olvasata van, bővíti az életrajzi vonatkozásokat és a költői alkotás lélektanáról szóló ismereteinket is, hiszen József Attila olyan technikát alkalmaz benne, amit eddig nemigen láttunk nála.

Az intertextualitásra gondol, azaz hogy utal a Számvetés című versére?

Igen, de több és más ez, mint az intertextualitás jelensége. József Attila gyakorlatilag mintegy újrakeveri az előzményvers szavait. Nem arról van szó, hogy csak idéz a korábbi verséből, hanem az Edit kizárólag azokból a szavakból áll, amik szerepelnek a Számvetésben is. Egyetlen új szó van a versben, ez pedig a cím, az aláhúzással is hangsúlyozott Edit.

József Attila: Edit. Forrás: Antikávirum.hu

Mit gondol, meg fogja változtatni József Attiláról, a költészetéről alkotott képünket ez a vers?

Szerintem ne tulajdonosítsunk ekkora jelentőséget neki; az biztos, hogy mindenféleképpen árnyalja az eddigi tudásunkat, egy új aspektust, színfoltot fog jelenteni, azonban alapvetően nem rengeti meg a költőről alkotott képünket és a József Attila-életmű értékelését. Naivitás lenne azt hinni, hogy most újra kell írni a tankönyveket és az életrajzokat. Mert nyilván nem ez József Attila legnagyobb verse, viszont a maga nemében, véleményem szerint, az egyik legérdekesebb. Bár lehet, hogy csak számomra. Nem hasonlítható a korai versek vad hangjához, ahhoz a világrengető akaráshoz, ami ott megszövegeződik, nem mérhető a késői versek mélyfilozófiai értelméhez, az ott használt költői képekhez sem. Viszont nekem pontosan az a játékosság tetszik benne, az a féle költői játék, ahogy ez a vers megszülethetett.

Milyen szempontok alapján vizsgálható, hogy eredeti-e egy kézirat? Elképzelhető, hogy kiderül egy ilyen felfedezésről később, hogy hamisítvány?

Hamisítások mindig voltak és lesznek, bár erről korábban leginkább festmények vonatkozásában beszélünk. Ennek az az egyszerű oka, hogy a festmények nagyon drágák, ezért megéri befektetni a régi vászonba, ecsetbe, festékbe, az antikolásba, megfizetni a hamisító festőmestert, az aláírás-utánzót. Régen ez az irodalomban nem volt így, viszont ma már az irodalmi ereklyék – dedikációk, levelek, kéziratok például – felértékelődtek anyagilag is, már nem csupán az eszmei értékük magas. Nem gyakran ugyan, de előfordul, hogy egy-egy tétel eléri akár a tíz-, húsz-, vagy akár harmincmillió forintot is, például egy Radnóti-, József Attila-, Ady- vagy Petőfi-kézirat esetében. Tehát anyagilag elkezdte megérni kéziratokat hamisítani, és ez természetesen nehézségeket okoz az irodalomtörténészeknek is. De vannak módszerek arra, hogyan leplezzünk le egy hamisítványt – én is találkoztam több ügyes és kevésbé ügyes hamisítvánnyal is Radnótival vagy Kosztolányival kapcsolatban.

Tudna példákat mondani, hogy milyen jellemzőkről ismerhető fel leggyakrabban egy hamisítvány?

Ez összetett kérdés. Vizsgálni kell elsődlegesen az írásképet, de mellette a papírt és a tintát is, amik azonban idővel változhatnak, és változnak is egy alkotónál. Érett korban senki nem úgy ír, mint kamaszként, ezért József Attila esetében is csak az egykorú kéziratokat szabad összehasonlítani. Az aláírása is többször változott az évek alatt. Mindezek mellé pedig az életrajzban is helye kell lennie a vizsgált dokumentumnak. Például egyszer valaki hamisított jónéhány Bartók-levelet, de nem jól nézett utána a zeneszerző életrajzának, ezért rossz keltezéseket írt rájuk. Természetesen ilyenekre is figyelni kell. József Attila újonnan előkerült versénél mindezek mellett az is fontos tényező, hogy költői szövegről van szó, ezért nemcsak az életrajzban, hanem az életműben is meg kell találnia a helyét, nem lóghat ki abból.

fotó: Kósa Boglárka

A kézirat mellett talált rendőrségi jegyzőkönyv szerint a notesztöredék a Szép remények című, eddig ismeretlen vers-sorozatnak csupán egy darabja. Elképzelhető-e, hogy a közeljövőben előkerülnek még hasonló új versek József Attilától?

Ezek a mi szép reményeink is az irodalomtörténetben… igen, a rendőrségi jegyzőkönyv leírja, hogy lefoglaltak egy Szép remények című verses noteszt, ez a kézirat pedig valószínűleg ennek a notesznek a része, feltehetően a legvége, hiszen üres lapok követik. De nem beszélnék vers-sorozatról, mert egyáltalán nem tudjuk, mi volt a többi lapon. Lehet, hogy a versek valóban sorozatot alkottak, de ugyanígy lehet ennek ellenkezője is. Mindenesetre ezt a címet látta rajta az azt lejegyző rendőr, ezért lehet arra gondolni, hogy valamiféle egység tehát mégis egybefogta ezeket a darabokat.

Hol, hogyan szoktak ezek a kéziratok, irodalmi ereklyék általában előbukkanni? Megtaláljuk őket a padláson?

Semmiféleképpen nem haszontalan megnézni otthon a padlást, elsősorban persze nem József Attila-kézirat megtalálásának reményében. Egy padlás, saját családi példánk alapján is mondom, leginkább családi emlékeket rejt. Amik nagyon fontosak. De igaz, hogy nem kizárólagosan csak az irodalmi szereplők vagy hozzátartozóik bukkanthatnak értékes tételekre – ezt a notesztöredéket is egy Barta István nevű bankhivatalnoktól – tehát nem írótól vagy költőtől – kobozták el. Csakhogy Barta egy időben történetesen József Attila legbelsőbb baráti társaságához tartozott, és így volt irodalmi kötődése is. De hát mégiscsak egy bankhivatalnokról, azaz civilről van szó. Értékes könyvek, kéziratok vagy festmények néha az Ecserin vagy a Cserepes sori piacon kerülnek elő, egyszerűen csak azért, mert a tulajdonosok nem ismerik fel, nem látják az értékét, vagy bármely más okból a piacon akarják eladni őket. De persze az ilyen helyeken több az ocsú, mint a mag, és sokkal több a hamisítvány is. Vigyázni kell nagyon az az ember pénztárcájára, de nemcsak a zsebtolvajok, hanem az óvatlan vásárlás miatt is. 

Ha civilként találunk egy valószínűleg értékes tárgyat, levelet vagy kéziratot otthon, milyen szervezethez érdemes fordulni először?

Mindenféleképpen a helyi múzeumokat érdemes felhívni, irodalomi vonatkozású kéziratok, egyéb dokumentumok, tárgyi emlékek esetében pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumot célszerű keresni, ott kiváló szakemberek dolgoznak, akik biztosan meg tudják állapítani, hogy az adott tétel eredeti-e. Ha az adott intézmény éppen olyan anyagi kondícióban van, akkor akár talán még meg is tudja vásárolni a hagyatékot. De egyre gyakrabban látni egész írói könyvtárakat vagy levelezést online antikváriumokban vagy online piactereken is. A jobb tételeket pedig árveréseken.

fotó: Kósa Boglárka

Ki lesz ilyenkor a tulajdonos, akitől megvásárolják a tételt? Az, aki megtalálja?

Az irodalmi dokumentumokra nem az a szabály vonatkozik, mint a földben talált kincsekre, nem képezik az állam tulajdonát, a megtaláló nem köteles beszolgáltatni ezeket. Ha valaki véletlenül talál egy József Attila-kéziratot, gyakorlatilag azt csinál vele, amit akar, nem kell megmutatnia senkinek, nyugodtan titokban tarthatja és felteheti a padlásra is akár. Vagy eladhatja, netán elajándékozhatja egy közgyűjteménynek. Vagy beadja árverésre. Vagy megmutatja nekem – és akkor most ide egy nagy szmáljit gondolok. Viccet félretéve, a mostani hírverés után már valóban többen kerestek meg kéziratfotókkal.

De azért nem is mindenki szokott ilyet találni. Általában az örökösök bukkannak rá ezekre, amikor már régóta a család birtokában van az adott dokumentum, csak mondjuk addig nem tudták, hogy értékes. Vagy tudták, csak eddig őrizték, és most kell megválniuk tőle. Nagyon ritka az olyan eset, amikor valaki nem tudja, hogy mit őriz. Bár saját kutatói tapasztalatból tudom, hogy még erre is van példa. Könnyű elképzelni azt a szituációt, amikor a dédpapa még ismert írókat-költőket, de a harmadik-negyedik generáció már nem tudja ezt róla, meg nem is érdekli annyira, mert mással foglalkozik, és föltették a dédi papírkacatjait a padlásra, mert hát azért mégsem dobják ki, pedig csak a helyet foglalja. Lehet, hogy a dédi még mesélt is nekik nagyon annak idején régi költőkről, az Attiláról vagy a Miklósról, de ezek a dédinek nem híres költők, nem érettségi tételek voltak, hanem a haverjai. Radnótival kapcsolatos kutatásaim során kerültek elő így ereklyék, amikor én szóltam az illetőnek: nézzen már körül otthon, mert lennie kell valaminek.

József Attila költészete sokféle megítélésben, értelmezésben részesült már az elmúlt évszázadban. Mennyiben befolyásolja az aktuális történelmi kontextus egy költő – például József Attila – megítélését irodalomtörténeti szempontból? Elképzelhető-e hogy egy költő munkásságát objektíven szemléljük, adott társadalmi kontextustól, ideológiáktól mentesen tekintsünk rá, vagy nem lehet ezt a szűrőt teljesen lehasítani?

Az irodalmi megközelítésnek alapvetően két változata van, a világszerű és a szövegszerű értelmezés. A szövegszerű értelmezés a versben kizárólag a nyelvi sorozatok jelét látja, költői képeket, metaforákat, szavakat, amik függetlenek a saját világi kontextustól, sőt függetlenek akár magától a költőtől, például József Attila személyétől is. Az ilyen megközelítésben a szöveg csak más szövegekkel lép kapcsolatba, ugyanakkor a verset körülvevő valóság nem létezik az értelmező számára. Izgalmas összefüggésekre lehet így is rájönni, más összefüggések ugyanakkor teljesen eltűnnek ilyenkor. A másik, világszerű olvasat kontextualizál, köze van a valósághoz, amiben a vers megszületett, köze van az alkotóhoz, mert hát a verset mégis csak megírta valaki. Én ez utóbbi nézetet vallom és gyakorlom húsz éve, amióta irodalomtörténettel foglalkozom, és azon belül is az irodalmi személyesség dokumentumait kutatom.

Ez a dolog egyik része. A másik oldala, amit ön is kérdez, hogy ezek a különböző olvasatok mennyire korfüggőek, mennyire befolyásolják az értelmezésünket. Azt kell, hogy mondjam, nagyon, ez mindig így volt és mindig így is lesz. Ideológiák, teóriák és értelmezői iskolák azonban jönnek-mennek, hol tartósabban maradnak, hogy tovalebbennek, mint egy egynyári divat, és valójában csak legfontosabb dolgok maradnak meg mindvégig: a tények, az adatok, a dokumentumok. Amiket kiegészít az értelmezések története.

Annak idején Szigeti Lajos Sándor az egyik előadásán feltett nekünk egy kérdést: „Mikor született József Attila, a költő?” Erre több évfolyamtársam rávágta, hogy 1905. április 11-én. Akkor még tudtak ilyen életrajzi adatokat a hallgatók. A válasz látszólag helyes, valójában azonban nem. Mert József Attila, az ember, valóban akkor született, de őt egészen a haláláig nem ismerték el költőként. Viszont amikor 1935. december 3-án meghalt, 4-én úgy jelentek meg az újságok, hogy „meghalt József Attila, a nagy magyar költő”. Az igazi költővé avatás tulajdonképpen a halálakor történt meg. És itt és ekkor kezdődött a József Attila-értelmezések hosszú sorozata, volt először egy öngyilkos költőnk, aztán egy munkásmozgalmi költőnk, majd később, a rendszerváltás után megint valami más. Ady Endre költészete ugyanezt az utat járta be: forradalmi költőből a rendszerváltáskor hirtelen istenes költő lett. Az értelmezések természetesen mindig függenek az adott pillanattól, de a szöveg maga nem változik. Fontos dolog a recepció- és a hatástörténet-kutatás, amelyek azonban csak közvetve beszélnek magáról a műről, inkább az értelmezőről és az értelezés koráról tanúskodnak. A különböző értelmezések összessége adhat ki valamit, és ebben a képletben még az egyébként tévutak is beszédesek lehetnek, mert sokszor hozzáadhatnak valamit, ha nem is a műhöz, de annak az utóéletéhez feltétlenül.

fotó: Kósa Boglárka

Az irodalomtörténet mint tudomány mennyire lehet objektív burok a társadalmi változások közepette?

Elméletileg annak kellene lennie, gyakorlatilag nem mindig tud az lenni. A rendszerváltás előtt volt a három T elve – tilt, tűr, támogat –, ez rányomta a bélyegét az irodalomtörténetre is. Nagyon leegyszerűsítve: voltak szerzők, akikkel lehetett foglalkozni és voltak, akikkel nem. A rendszerváltáskor ez megszűnt, ugyanakkor bejött egy újabb hármas elv, amit én a három P elvének nevezek: ezek a Politikai, a Poétikai és a Pénzügyi kódok.

A politikai kódról elvileg ugye nem beszélhetünk a rendszerváltást követően, mert hát demokrácia van, de azért érzékelhetően jelen van még mindig. Ideális esetben valójában csak arról lenne szó, hogy meg kellene nézni az adott szövegek minőségét, és ha megüti a mércét, akkor beszéljünk róla, ha nem, akkor ne. Hogy ne a vizsgált szerző vagy az értelmezői közösség politikai nézetei legyenek a döntők. Valamennyire még ma is megfigyelhető a tiltás-tűrés-támogatás hármassága, csupán ezeket a szabályozásokat általában nem nyíltan politikai, hanem pénzügyi megoldásokkal, anyagi források ide-oda irányításával viszik végbe. A Poétikai kód főleg a rendszerváltást követő két évtizedre volt jellemző, amikor a nyugati irodalomértelmező teóriák beszöktek Magyarországra is, az addig futtatott alkotók helyett más, az újabb irodalmi teóriáknak, elvárásoknak megfelelő szerzők lettek érdekesek. Így került a képbe, teljes joggal, például Csáth Géza, és így tűnt el mondjuk Berkesi András. Ez gyakorlatilag a kánon mozgása. De ide sorolható az irodalomtörténet mindenkori aktuális érdeklődése is: a kilencvenes-kézezres években Kosztolányi nagyon feltört, de az értelmezői iskolák inkább csak a prózájával foglalkoztak, a verseivel kevésbé. Ady időlegesen visszaszorult, de Szabó Lőrinc előretört. És amikor az elméleti iskolák gyakorlatilag kizárólagos értelmezői hegemóniát gyakoroltak, akkor szinte lenézték a filológusokat. Amúgy egy előadáson mondtam: maga a valóság lett ciki. Aztán ez a divat is elmúlt, és most újra kezd teret nyerni a hagyományosabb, vagy ha az előbb már Csáth Gézát említettük, akkor Szajbély Mihály kiváló könyvét, a Csáth-monográfia öndefinícióját idézve: „régimódi” irodalomtörténtet. A régimódi itt természetesen nem pejoratív szó itt, sőt: éppen hogy a régi – tudományos – értékeket rehabilitálja. A harmadik kód a Pénzügyi. Ez a fentiek után már egyszerűnek tűnik: vannak szerzők, akikkel megéri foglalkozni, mert mondjuk ad a kutatásra támogatást az állam vagy az EU, és vannak, akiknek kutatására nem ad. Vagy vannak olyan kutatók, iskolák, akik kapnak, mások pedig nem. Vagy vannak olyan kutatási területek, tudományágak, amire jut, a többi pedig elsorvad. De ez is mindig így volt: az ókori és a középkori mecénások is annak adtak támogatást, akinek akartak.

Persze a kultúrának jó esetben egy teljesen független ágazatnak kellene lennie és ideális esetben az országok büszkék a kulturális sokszínűségükre. Nézzük csak meg a századelőt, a Nyugat-korszakot, az avantgárd mozgalmakat, vagy a 30-as és 40-es éveket. Ezek mind-mind sokszínű és rendkívül értékes időszakok voltak, a mainstream mellett létező ellenkultúra és a mindenkori marginalitás együttesen. Ha bárki arra törekszik, hogy a sokszínűség bizonyos szegmenseit elhallgattassa, hosszútávon az egész országgal fog kiszúrni.

Bíró-Balogh Tamás művei

 Interjú: Kósa Boglárka