Végső István a Szegedi Tudományegyetemen végzett 2002-ben politikaelmélet szakon, valamint később kommunikáció szakon is folytatott tanulmányokat. Tanulmányai után kulturális rendezvényszervezéssel, holokauszt kutatással is foglalkozott, valamint foglalkozik. Helytörténettel kapcsolatos kutatói munkásságának egy része ma már szinte megkerülhetetlen, és Kiskunhalassal kapcsolatos kutatói munkássága a legismertebb.

Az Ön által végzett munka tekinthető egyfajta néprajzi, történelmi, vagy antropológiai kutatásnak is. Mi inspirálta és inspirálja ezen terület kutatására?

Nagyon fiatalon határoztam el, hogy történelemmel fogok foglalkozni. 8-10 éves korom körül több történelmi regény elolvasása után egyértelmű volt számomra, hogy engem csak ez fog érdekelni. Térképeket, atlaszokat, történelmet népszerűsítő irodalmat olvastam, és kölcsönöztem a városi könyvtárból, ahová rengeteget jártam. Ezután minden történelmi filmet és sorozatot megnéztem az állampárti két csatornán, de sokszor a Jugoszláv csatornákon is, majd később dokumentumfilmeket is. 

Később a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, és a Károli Gáspár Református Egyetemre is felvettek, de végül a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán kezdtem meg 1997-ben a tanulmányaimat. Itt azért már egyre egyértelműbb volt a 20. század felé való orientálódásom. Az inspiráció nálam nagyon gyorsan jön, így sokszor több területet, eseményt is kutatok. Mindig, amit éppen kutatok, az számomra az érdekes. Kilógok a sorból, mert a többség ma már csak projektekben gondolkodik, azt kutatja, amiért fizetik. Engem az emberüldözés, a honismeret, a roncskutatás, a holokauszt, az 1956-os forradalom, a málenkij robot, és a hadtörténet kapcsán mindig az érdekelt, hogy van-e alapja a konteóknak, van-e új, vagy más magyarázat, vannak-e újabb, esetleg frissebb források. Persze én is szoktam felkéréseket kapni, néha pályázni, de nálam soha nem ez az elsődleges. Most is foglalkozom támogatás nélkül 20. századi javasasszonyok pereivel, csendőrlaktanya történettel, rovásírás 20. század eleji reneszánszával, vagy éppen Kelebia község (identitás) történetével, egy magyar rabbi életével, vagy egy veszprémi nő internálásának körülményeivel is.

Milyen érzéssel, elvárásokkal jött a Szegedi Tudományegyetemre, és ezek teljesültek-e?

Őszintén a pedagógiai pálya soha nem vonzott, előadni viszont szeretek és (állítólag) jól is tudok. Sokat járok konferenciára, és még helytörténeti tábort is szerveztem néhány éve fiataloknak. A szegedi egyetemista lét kapcsán nagyok voltak az elvárásaim. Első generációs értelmiségi vagyok egy olyan családi környezetből, ahol én szereztem az első érettségit is. Ez rengeteg hátránnyal jár, előnyét nem ismerem. Nekem minden új, és borzasztóan nehéz volt, nem is volt nagyon biztatás, segítség sem, és nekem csupa csoda, varázslat volt minden óra. Régi épületekben, patinás egyetemen órákat hallgatni kitüntetés volt számomra. A „Dugó tér, a Móra épület, a Honvéd tér, a BTK, a Lófara, a Feketesas utca, a Kocka stb.” nagy élmény volt ezekben az épületekben tanulni, vizsgázni. Azok közé tartoztam, akik lehetőség szerint minden órára bejártak, így sokszor tőlem kérték a jegyzeteket a többiek. Pech, hogy csúnyán írok, így sokra nem mentek ezekkel. Persze a központi könyvtár, majd a TIK volt a második otthonom. Már másoddiplomásként tankönyvírásra adtam a fejem egy városi pályázati kiírás miatt. Így aztán nagyon sok pedagógiai szakirodalmat, és a tankönyvírás alapjait is el kellett korán sajátítanom.

A Szegedi Tudományegyetemen megszerzett tapasztalatok, benyomások milyen hatással voltak az Ön munkásságára?

Minden oktatóm órái izgalmasak és tudásbővítőek voltak számomra, úgymond mindenkitől tanultam valamit. Róma, Athén, Bizánc, Erdély, a Közel-Keleti történetek, a népvándorlás kori események, a szerzetesrendek, a Rákóczi-szabadságharc, a Horthy-korszak, a magyar filmtörténet, vagy éppen a pszichológia órák mind bővítették a tudásomat, élmény volt meghallgatni őket. Sipos József, Papp Sándor, Pihurik Judit, Eördögh István, Vincze Gábor, Petrovics István, Bikácsy Gergely, Farkas Csaba, Ferwagner Péter, Tóth Sándor, Karsai László, Molnár Judit, Szénási Márta oktatók feledhetetlenné váltak számomra. Sokat tanulhattunk persze másoktól is, de ilyen időtávolságban hirtelen ezek a nevek ugrottak be. Azt gondolom, hogy főként a szemináriumok segítettek a gyakorlati kutatásokban, vagy a későbbi publikációim megalapozásában. A kommunikáció szakon sokkal otthonosabban éreztem magam, de végül nem a média irányába mozdultam, viszont az írásban sokat segítettek az itteni évek is.

A munkásságát látva és olvasva Ön több szempontból is kötődik Szegedhez, az Alföldhöz. Esetleg az ország más területeiről is szokott kutatásokat végezni?

Soprontól Gyuláig jártam, járom az országot, szinte minden helyen kutattam már valamit. Ha nem is ismer mindenki, de én szinte az összes vármegye egyházi levéltárában, illetve szaklevéltárában jártam már legalább egyszer, de inkább többször. Nem csupán az alföldi régiót kutatom, de kétségtelen, hogy kiskunhalasi, vagy dél-alföldi kutatóként tartanak számon. Szeged kapcsán is elsősorban helytörténetet, iskolatörténetet kutattam, amely az első publikációim egyike is volt.

A mostani és korábbi könyveinek megírására szakirodalomként, történészi munkaként, vagy egyfajta hiánypótló irodalomként tekint? Publicisztikai írásainál mi alapján választ ki egy-egy olyan témát, amelyről ebben a műfajban ír?

Minden munkámra, kutatásomra másként tekintek. Van közöttük tankönyv, hadtörténeti munka, és véleményem szerint megkerülhetetlen holokauszt szakirodalom is. Folyamatosan nem akarom megváltani a világot, csupán forrást közlök, vagy eseményt írok le, és ezen történéseket összegzem. Persze én is keresem a nagy elődök, (kortársak) munkáiban a hibákat, hiányosságokat, kiegészíteni valókat, ha kritikát, recenziót írok, ám nem mindig ez a cél. Sokszor nem is én választok, hanem Kollégák kérnek fel, hogy írjak a könyveikről, vagy mások írásairól. Nagyon megtisztelőek ezek a kérések, örömmel tölt el, ha számítanak rám, és szívesen foglalkozok kritikai munkákkal. Úgymond van egy bakancslistám is, amiről majd még szeretnék írni, ezek is befolyásolnak abban, hogy mit írok, és mit kutatok.

Mennyi ideig tartott a Kunfehértó régen és ma című könyvben történő adatok leírása, és az emögött álló kutatómunka?

 Amikor felkértek, hogy foglalkozzam a témával nem is tudtam pontosan, hogy mibe is vágok bele. Eleve úgy kértek fel, hogy majd egy egykori halasi pusztarész históriáját kell megírnom, emiatt mondtam rá igent. A munkát levéltári kutatásokkal kezdtem, miután az ismert kunfehértói tanulmányokat, honismereti könyvet áttekintettem. Sajtóforrások mellett sok interjút készítettem a régi fehértói lakókkal. Izgalmas, hogy a honfoglalók, illetve a kunok nyomai mellett, középkori viszonylatban is nagyon értékes arany és ezüst tárgyak lelőhelye is a mostani község. Emellett Kiskunhalas a régi halasiak kedvelt kirándulóhelye volt, de a felső-bácskai népek is szívesen látogatták, főként Trianon után. A két világháború között 2000 fős tanyavilága volt, és ma is hasonló a népességszáma. Mintagazdasága, vasútállomása, magkísérleti telepe, hatalmas gyümölcsösei, nád- és erdőgazdasága is volt már 1945 előtt. Erre települt rá a szocialista TSZ, majd az állami gazdaság. Ma is úgy tekintik, hogy a szocializmusban indult el itt minden, miközben a harmincas években még József főherceg is meglátogatta és dicsérte a mintagazdaságát. Valamint a tófürdő és a nagyobb fesztiválok is viszik a hírét Kunfehértónak. Összességében megtisztelő volt ezt a szép múltat, és biztató jövőt megírni egy könyvben.

Mi inspirálta a Zsana története képekben című könyv megírására?

Ennek a történetnek a személyes vonulata, hogy: 1979-ben volt a zsanai gázkitörés, pár nappal előtte születtem. A saját famíliám történeteibe mindig bele volt szőve, hogy amikor csecsemőként a családot felébresztettem esténként, akkor a szüleim – mivel internetet, social media-t nem tudtak még akkor használni – az ablakon át a zsanai „gázlángokat” nézték, amíg nem sikerült el, vagy visszaaltatni engem. Az ottani önkormányzat is kért, hogy írjak róluk. Én nagyon szeretem Zsanát, így nagy öröm volt ez is. A könyv megírásához, elkészítéséhez sok segítséget kaptam a helyiektől, így könnyű dolgom volt. Valamint nagy öröm, hogy pont az a civil szervezet, a Szegedi Közéleti Kávéház kért fel könyvbemutatót tartani, amelyiknek az előadásaira egyetemistaként is jártam.

Jelenlegi és korábbi munkáit is tanulmányozva sokszor mutatja be, elemzi a vidéki településeken az I. világháború és a II. világháború történéseit, és ennek elemeit, mint például a zsidóság deportálása, vagy éppen a vörösterror, és a fehérterror következményei a kisebb falvakban. Miért pont a történelem ezen szeletével foglalkozik?

 Korábban úgy láttam, hogy a történelem ezen részei fehér foltok. A helytörténet, a honismeret sok tekintetben a történettudomány „árva gyereke”, mivel sokszor nem is szakemberek művelik, hanem olyan személyek, akik egy hirtelen jött projekt miatt “turistatörténészként” egy-két nap alatt megírják egy falu, vagy város több évszázados történetét. Olyan munkák születnek, amik jobb lett volna, ha nem látnak soha nyomdafestéket. Emiatt úgy éreztem, hogy jobb ezekben a mikrotörténetekben is elmélyülni, mert végül elvesznek, vagy tévesen kerülnek rögzítésre. Ezek jó része le nem ellenőrzött szájhagyomány, vagy rosszul értelmezett forrás. Nekem ugyanúgy fontos a holokauszt, a hadtörténet, a málenkij robot kutatás mellett egy: kisszállási, kunfehértói, kerekegyházi, zsanai, halasi, bácsszőlősi, madarasi, bácsalmási, kelebiai, kiskunmajsai, ceglédi személy életének, és annak meghatározó pontjainak a bemutatása, vagy gazdasági-társadalomtörténeti momentumainak a részletes felderítése is.

 A vidéket a mai napig lenézi a történészek egy része, „Kiskunszícíliaként” tekintenek rá. Sokan, ha vidékről is származnak lenézéssel, félelemmel nézik a fővároson kívüli térséget. Az alföldi identitás pedig a leggyengébb lábakon áll. Állandóan nemesi, meg erdélyi származásról beszélnek az ottani családi legendák. Vagyis a vidéki, de különösen az alföldi lakosság fejében is komoly identitás gondok vannak. A legtöbb ember nem tud szembenézni a saját, vagy családja múltjával, és ellenőrizhetetlen, vagy gyorsan megdönthető mítoszokat kreálnak. A családi legendák felderítése, a feltáratlan emberüldözések mindig inspirálnak az újabb és újabb kutatások elindítására.

A közeljövőben még milyen más tudományos munkákat, könyveket tervez publikálni, megírni?

Röviden: több tervem is van. Például: Zadravecz István személyének, munkásságának a bemutatása. Valamint hadtörténet kapcsán is nagyon örülnék újabb könyveknek, ezek részben újra megjelenő munkák lennének. Nem vagyok babonás, de inkább nem írok konkrétumokat. Van olyan tervem is, aminek nincs köze ezekhez, így a kiskunhalasi helyi értéktár összegző könyvét is szeretném majd jövőre megírni, és időhiány miatt lehet örök álmok maradnak a Bajcsy-Zsilinszky Endrével, a Szász Károllyal, vagy az erdélyi szombatosokkal foglalkozó kéziratterveim.

A Gettóélet '44 című kötet a közelmúltban jelent meg a Jaffa Kiadó gondozásában. Milyen kihívásokkal szembesült a könyv készítése során?

1944 tavaszán félmillió zsidó származású emberre került sárgacsillag, akiket 211 (náci típusú) gettóba  kényszerítettek április 16-tól, több ütemben, 6 deportálási zónában. A Clio Intézet munkatársaként, majd az Erőszakkutató Intézetben folytattam le a kutatásaim. Tudtam, hogy sok levéltárba kell majd elmennem, de talán, ez minden várakozást felülmúlt. Minden vármegye városi és állami levéltárában kutattam, ahol van 1945 előtti irat, de emellett szaklevéltárak és egyházi levéltárak anyagait is áttekintettem. Nem volt megfelelő gettó tipológia. 
Megkockáztatom még nemzetközi szinten sincs tisztázva, lezárva a náci gettósítás története. Hipotézisem, hogy csak a peremvidéken volt erőszak, megdőlt.  Az eredeti kéziratom mellett 3 másik témát is el kellett kezdenem kidolgozni, mert már szétfeszítette az eredeti témámat a sok új adat, kutatási irány. Előgettósítás, őszi vidéki gettók vagy a gettó fogalmának tisztázása nagyon fontos.

Az interjút készítette: Szabó Máté István, Lázárné Csernus Anikó