Hogyan gondolunk ma az árvaságra, mit gondolunk azokról, akik a társadalom legszegényebb részéből származnak? Milyen lehetett az Ő életük a 20. század első felében? Dr. Látó Sándor veszprémi jogász ma már idős kora miatt csendesebb életet él. Élete során azonban lelenc gyermekből, egészen a jogi egyetemig jutott, majd hosszú évekig gyakorolta jogi tevékenységét. Dr. Látó Sándor gyermekkoráról, életéről, és életének pillanataiból az interjún túl, a Dr. Lelenc című könyvből tudhatunk meg többet.

Szülei korai halála után, amikor nevelőszülőkhöz került, mik voltak azok a kulcsfontosságú pillanatok az életében, amelyek a tanulásra, és a jogi pályára inspirálták?

A tanulásra, és a jogi pályára való késztetés egymásra épül, de más-más körülmény miatt. A tanulás – általánosságban – gyerekkori megpróbáltatásaimból sarjadó ösztön, belső késztetés volt. Tanulni akartam, és álmom lett a gimnázium. Nem becsvágy volt bennem, hanem ki akartam szakadni a kilátástalan körülményeimből. A továbbtanulást akkoriban lehetőségnek gondoltam a nagyobb célok eléréséhez.

Hogyan élte meg a II. világháború időszakát? Ön személyesen mit érzékelt a történésekből?

 A háború kezdete, intenzív szakasza, úgy 8-12 éves koromra esett. Élénken emlékszem, és valamelyest felfogtam, hogy mi történik körülöttem a világban. A II. világháború időszaka gyerekkori emlékeim fontos részét képezik. Azonban mégsem állíthatom, hogy az gyökeresen megváltoztatta akkori körülményeimet. A háború általam ismert tragédiája, akkori (nagyon szegény) körülményeim, és megítélésem szerint inkább különös és mozgalmas volt, mint tragikus. Azt is mondhatnám, hogy az események és azok hatása engem szabadabbá tett, még akkor is, ha gyerekkori vállamra nehezedő terhek nem csökkentek.

Emlékszem, hogy mennyire fáztunk az iskolában, vagy, hogy a szovjet katonák a falunkban kártyáztak, de gyermekkoromban nem fogtam fel ezeket egészében, és nem érzékeltem a háború tragikumát. A faluból, ismert környékből – ha volt is behívott katona – nem hallottam harctéri áldozatokról, özvegyekről, árván maradt gyerekekről. Nem voltak helyi harcok, nem volt rombolás, nem voltak helyi áldozatok. A nyugatra menekült személyek, családok is hamar visszatértek. Emlékeim szerint gyerekkorom színhelyén viszonylag békés volt a II. világháború, bármely aktualitást is tulajdoníthatunk ennek a mai mindennapokban.

Mit jelentett az 1950-es években, a légierőnél szolgálni?

A II. világháború után kényszerűen kialakult szocialista társadalmakban (így hazánkban is) hazafias kötelezettség volt a haza védelme, a „reakció” elleni harc. Ebbe épült be a hadsereg, benne a légierő fejlesztésére irányuló toborzás is. Arra már nem esküdnék, hogy a légierőhöz történő jelentkezésemet ez motiválta. Emellett a hadászat ezen része, azért vonzóbb volt, mint általában a hadsereg. Először pilóta szerettem volna lenni, azonban gerincbetegségem miatt „csak műszakis” lehettem.

Az egyéves repülőszerelő mechanikus képzés számomra nem jelentett különösebb kihívást. A mintegy 500 fős mechanikus „osztályból” ketten végeztünk tiszta ötösre, és lettünk aranyjelvényesek. A toborzási ígéretekhez képest nem csalódtam, a katonai pályán tisztességes fizetés, teljes ellátás, lakás, ingyenes utazás is volt. Mellette pedig levelező tagozaton befejeztem a gimnáziumot, akkor – a tanulásra való inspiráció tekintetében – ez lett a beteljesült álom.

Repülőgép szerelői bizonyítvány 1952-ből

Az akkori légierő felszámolása után milyen érzéssel, elvárásokkal jött a Szegedi Tudományegyetemre, és ezek teljesültek-e?

Először az 1950-es években azt sem tudtam, hogy mi fán terem a jog? A Magyar Légierő 1957 tavaszán megszűnt, én pedig átmenetileg munkanélküli lettem. Velem egykorú gyerekkori barátom éppen már diplomázott az SZTE jogi karán. Kitűnő érettségi bizonyítványomra tekintettel javasolta, hogy jelentkezzek a jogi karra. Röviden: jelentkeztem, és sikerült. 1957-ben inspiráció nélkül, fejest ugrottam az egyetemi képzésbe, az ismeretlen jogi tudományokba, és elkezdtem a hat éves képzést.

A Dr. Lelenc könyvben is olvasható, hogy a jogi pályán belül többségében mezőgazdasággal kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. Mi volt az oka, hogy a mezőgazdasági területen belül látott el jogi feladatokat?

 Az egyetemi tanulmányokat gyorsan megszerettem. A hatévesnek induló képzést sikerült öt év alatt teljesítenem, Cum laude diplomával. A Szegedi Tudományegyetem jogi karának hangulata, megtartó ereje, az oktatás és vizsgáztatás módszere, egyes karok oktatóinak közvetlensége, segítőkészsége ösztönzőleg hatott az eredményes tanulásra.

A mezőgazdasági jogterület iránti vonzalmat, későbbi elkötelezettséget több körülmény befolyásolta: Jogterületi érdeklődésem gyerekkoromra visszavezethető okok miatt közel tartott a mezőgazdasághoz, a szövetkezetekhez több évtizeden át. Szerintem a jog művelése nem egy szakma a sok között, hanem hitvallás, szenvedély, és küldetés is. Bármely munkakörömben ezek adták céljaim, feladataim, és munkám vezérfonalát. Ezen elvek mentén éreztem magam közel az „enyéimhez”, ahonnan származom. Tudásomat ott hasznosíthattam, ahová a tanulás révén felemelkedhettem, mégpedig azok javára, akik oda felemeltek.

Mi inspirálta a könyv megírására? A Dr. Lelenc című könyve mellett írt-e más alkotásokat is?

Rokonsági köröm egyre fogyatkozik, az egész életemet körül lengi az elmúlás, és a gyász. Szüleim, testvéreim, közeli családtagok, (2023-ban legidősebb gyermekem, Látó Sándor is) távoztak már az örök égi mezőre. Családomban gyakran szóba került gyerekkorom, az akkori körülmények, történések, ezáltal kirajzolódtak az én gyerekkorom, és a saját gyerekeim körülményei közötti kontrasztok. Ők voltak azok, akik rávettek gyerekkori életem könyvben történő megörökítésére, és löketet adtak ahhoz is, hogy kiadassam kis példányszámban a könyvet. Címe, vagyis a Dr. Lelenc utal arra, hogy lelenc sorból, a társadalom legmélyebb szintjéről is el lehet jutni a doktori diplomáig. Tulajdonképpen megírtam a Dr. Lelenc folytatását is. Érdeklődés és készség volt a könyv kiadására, sőt még külföldi forgalmazásra is, de annak előzetes finanszírozására nem volt anyagi hátterem, emiatt maradt a fiókban. Emellett írok verseket, dalszövegeket, és angol nyelvű versek fordításával is próbálkoztam.

Karrierje során a család (testvérek, gyermekek) milyen szerepet töltött be az életében?

Az életpályát, és annak alakulását számtalan tényező befolyásolja. Ki, mikor, hova születik, családi körülmények, és a szülői háttér mind az életpálya kiindulópontja. Mindegyik életfeltétel kihívás, feladat, felelősség, és ezekre magunknak kell megtalálni a megoldást. Árva gyerekkoromból kifolyólag nemigen volt fogalmam családról, házasságról, szülő-gyerek kapcsolatról, családi szeretetről, gondoskodásról, és éreztem ennek a hiányát. Némi kárpótlást jelentett, hogy egy testvéremmel csaknem tíz évig együtt lehettem, a többi testvéremet titokban ismertem meg, találkoztam velük, és valamilyen szinten kapcsolatba kerültünk.

A család-gyerekek-karrier egyensúlya adott lelki kiegyensúlyozottságot, és stabilitást az életemben. Erőt adott ahhoz is, hogy gerincbetegségem mellett – évek múltán – aktívan visszatérhettem hivatásomba. Büszke vagyok négy fiúgyermekre, családjaikra, unokáimra, akik különböző hivatásokban (tanári, művészi, orvosi, mérnök-informatikai, jogi), rendezett családi háttérrel, diplomával építhetik karrierjüket, sikeresen gyakorolják hivatásukat. Orvos unokám az SZTE-n diplomázott, egyik unokaöcsém (Soós Levente) jelenleg elsőéves joghallgató az egyetemen.  

Honnan tudott ennyi lelkierőt meríteni az életében lévő nehézségek leküzdésére?

Családom tragédiája keserű sorsot vetített nekem, és testvéreimnek is. Szüleink – mondhatni – fiatalon hagytak itt nyolcunkat. Szétszóródva éltünk, és lelenc gyerekek lettünk. Kilátástalanul, és kiszolgáltatva vártam minden napot. Testvéreim közül senki nem jutott el még az érettségiig sem, de mégis jutottak bizonyos egzisztenciákra, mint például: ápolónő, egészségügyi asszisztens, ipari szakmunkás, katonatiszt.

Én jól tanultam, nem nyugodtam bele abba, hogy ott ragadhatok a társadalom legalsó szintjén. Tanulás iránti elszántságommal új lehetőség nyíltak meg előttem, amelyek már bizalmat adtak ahhoz, hogy eljussak valamilyen magasabb szintre. Minden munkaterületen, amibe belecsöppentem, a maximális teljesítményre törekedtem és ennek megfelelően cselekedtem, soha nem adtam fel a mélypontokon. Az általam elért pozícióknál mindig megkerestek, felajánlották a lehetőséget, én pedig mindig a maximumot igyekeztem adni.

Számomra a könyv bizonyos részeit nagyon inspiráló volt olvasni. Mit üzen azon gyermekeknek, akik ugyanazt a gyermekkort járják végig ma, mint amit Ön a könyvben?

A velem hasonló sorsú gyerekek részére, nem könnyű okos gondolatokat megfogalmazni, közhelyeknek nincs értelme. Nincs két azonos sors, élethelyzet, és ma már más életutakat élünk meg, mint az én gyermekkoromban. Fontos, hogy találjuk meg azokat a lehetőségeket, amelyek segítenek átvészelni a nehéz éveket, keressünk kapaszkodókat, fogadjuk el a jó szándékú tanácsokat, segítséget, éljünk a lehetőségekkel, és tanuljunk. Tűzzünk ki reális célokat az életben, majd ez alapján tegyünk különbséget jó és rossz között. Valamint soha ne adjuk fel az életben a küzdést, és mindig becsüljük azt, amit korábban elértünk, és akiktől segítséget kaptunk.

Kívánom a ma hasonló körülmények között élőknek, hogy teljesüljenek céljaik, vágyaik. Ha mód van rá, találjanak vissza családjukhoz, és annak ereje adjon nekik megnyugvást a mostoha gyermekkori sérelmekért. Emellett köszönöm, és megtisztelő azt hallani, hogy a könyvem akár mások számára is inspiráló.

A Dr. Lelenc című könyvről készült könyvajánló itt olvasható. 

Szabó Máté