A legutóbbi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon több generáció is találkozhatott Baráth Katalin író-történésszel, hiszen az „Aki gróf úr akar lenni” történelmi romantikus regénye és az ifjúságot megcélzó „Gőzgépek és pomponlányok” című kötete is ekkor jelent meg. Eddig elsősorban krimik, történelmi regények és egy sci-fi írójaként ismertük, azonban most új műfajban próbálta ki magát. Hamarosan pedig a popkultúrára fókuszáló tanulmánykötetét is olvashatjuk, amely az IKIKK (Szegedi Tudományegyetem Interdiszciplináris Kutatásfejlesztési és Innovációs Kiválósági Központja) támogatásával valósult meg.

Érdekes látni, hogy mennyi különböző műfajban alkotsz. A Zsoldos Péter-díj után sokan azt gondolták, hogy visszatérsz a sci-fihez, mégis az „Aki gróf úr akar lenni” című történelmi romantikus regényed jelent meg ez után. Hogyan alakul ez a folyamat nálad?

Azt gondoltam, hogy a sci-fit (Afázia) megírni nem lesz nehezebb, mint egy történelmi krimit, de kiderült, hogy nehezebb, ugyan mind a kettőnél kell valamilyen világot teremteni, de azzal nem számoltam eléggé, hogy egy történelmi krimi az jobban a kezemre esik, mert én történész vagyok. A tudományos-fantasztikus regénynél tényleg mindent a nulláról kellett kitalálni, tehát az nagyon komoly, munkaigényesebb, kimerítő regény volt. Azért remélem, hogy egyszer tudok majd írni neki egy folytatást. Ezután teljesen mást szerettem volna írni, így kötöttem ki a történelmi romantikusnál. Az irodalomban, az írásban a játékot szeretem, azt, hogy ez egy nagy játszótér. Engem kevésbé vonz, hogy egy regényen belül mondjam meg a nagy igazságokat az életről, a nyomorúságról és a társadalmi helyzetről, a politikáról, aminek azért nagy hagyománya van a magyar irodalomban. De én nem ilyen vagyok. Olvasóként is nehezen viselem azokat a könyveket, amelyek a felszínes megmondóemberkedésnél maradnak. Egy masszív realistának mondott regény helyett inkább elolvasok egy 20 oldalas szociológiai tanulmányt, ha azt akarom megtudni, hogy mi van a társadalommal. A műfajokkal viszont szeretek játszani, ezért van az, hogy ennyifélében kipróbáltam magam, mert ezek tényleg kísérletezések. Általában azért olyan műfajokban írok, amiket én is szeretek olvasni, nem véletlenül nincs még horror regényem. Igen, alapvetően a játék iránti vonzalmam az, ami a műfajválasztást befolyásolja.

A legtöbb könyvedben női főszereplők találhatók, akik kifejezetten erős karakterek. Hogyan látod ma azt, hogy milyen nőként történészként, tanárként és íróként tevékenykedni? Milyen kihívásokkal és lehetőségekkel kell szembenézniük a mai nők ezen a területen?

Ezt a kérdést sokszor szokták feltenni, ellenben egy férfitól nem kérdezik meg, hogy milyen férfi írónak vagy történésznek lenni... Amikor az elején a krimimhez kerestem főszereplőt, akkor kifejezetten nőt szerettem volna karakternek, mert előtte átgondoltam, milyen krimiket olvastam, és azokban jellemzően férfiak nyomoztak, kivéve mondjuk Miss Marple-t. Egyszerűen megnéztem, hogy miből van kevés a piacon. Sokáig a reklámszakmában dolgoztam, ez is befolyásolja a gondolkodásomat. Úgy láttam, van is olvasói igény arra, hogy női nyomozók álljanak a középpontban, és a nők ne csak áldozatként végezzék. Visszatérve a játékra, olyan szempontból is izgalmasabb, ha egy science fiction vagy krimi középpontjába egy nőt helyezek, akkor rögtön másmilyen lesz a dramaturgia, amitől érdekesebb is lesz. Időnként persze vannak férfi főszereplőim is.

Mennyire fontos számodra az olvasói visszajelzés, hatnak-e ezek a munkádra?

A pályám elején sokkal jobban izgultam emiatt, de néhány könyv után megtanultam, hogy nem tetszhet a munkám mindenkinek, ami egy nagyon fontos tapasztalat. Negatív vélemény mindig lesz, és persze nem esik jól, de a pozitív visszajelzésekre is próbálok emlékezni. Megnyugszom, amikor a történeteimbe foglalt lényeg, legyen az akár a legegyszerűbb szórakoztatás szándéka, megérkezik az olvasókhoz, vagyis amikor megtalálja a közönségét egy-egy könyvem. Olyan irodalmi kiadókkal dolgozom együtt, ahol van jogdíj (ez sajnos nem általános a hazai könyvkiadásban), így a rendszeres elszámolások is adnak visszajelzést arról, hogy a könyveim mennyire fogynak. Mivel ez egy kicsi piac, így értelemszerűen mi, hazai szerzők ritkán tudunk Stephen Kinggel versenyezni.

Kérlek, mesélj az új könyvedről, amely hamarosan megjelenik, és a fő témája a popkultúra! Mi inspirált téged ebben a témaválasztásban, és mire számíthatnak az olvasók a „Szórakozik a tömeg” című könyvedtől?

Örülök, hogy kérdezed, mert szakkönyvekre kevesebb figyelem szokott irányulni. A könyv alcíme: Fejezetek a modern populáris kultúra magyarországi kezdeteiből. Itt a populáris kultúra alatt már nem a népi kultúrát kell érteni, hanem tényleg azt a modern populáris kultúrát, ami globális, és amelyben most is élünk. Ez egy viszonylag új kutatási témám. Először írtam egy-két tanulmányt, amelyek a foci történetéről szóltak, de nem a meccs eredmények érdekeltek, hanem a játék és a közönség. Hogyan lett népszerű, jártak-e nők a meccsre, ezek a társadalomtörténeti vetületek érdekeltek engem. Részben tehát sporttörténeti tanulmányok kerültek a kötetbe, de olyan is akad, ami máshol még nem jelent meg, például az autózás története. Itt sem azzal foglalkozom, hogy milyen autómárkát mikor kezdtek használni, hanem hogy mit szóltak az emberek ahhoz, amikor megjelentek az első autók (nagyon röviden azt tudom mondani, hogy nem örültek). Az autózás a gazdagok játéktere volt, és a társadalmi ellentétek kiéleződéséhez vezetett. Egy ilyen masina kezdetben nagyon ijesztő volt, sőt életveszélyes, no meg drága, a gazdag emberek hóbortja. A  középfajú, úgynevezett midcult irodalom történetéről is írok a könyvben, arról, hogy a két világháború között kik olvasták, kinek szánták ezeket. A nagy írósztárokról is szól ez a fejezet, akiket később előszeretettel lenéztek. Sok női író is alkotott, akiknek a nevét ma már nem is ismerjük. Általánosságban az érdekel, hogy a világ, azok a hétköznapok, amelyekben ma élünk, hogyan kezdtek kialakulni. Egy szegedi és egy szegedi-budapesti kutatócsoport (IKIKK, MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport) finanszírozta részben ennek a kutatását és a kiadását, mert ilyen támogatások nélkül szakkönyvek sajnos nem tudnak megjelenni. Remélem, ezt a könyvet is megtalálják a történelem iránt érdeklődők.

Hogy érzed magad a Szegedi Tudományegyetem oktatójaként?

Szegedre jártam gimnáziumba (úgyhogy igazából visszajöttem), Budapestre pedig egyetemre, de nem mentem volna el másik egyetemi városba tanítani. Örülök, hogy volt lehetőségem elhelyezkedni a Jelenkortörténeti Tanszéken. Egy ideig ingáztam, de sok órám van, a teendőim megszaporodtak, késni meg nem szeretek, így már nem vonattal jövök Szegedre előadást tartani. Sok szempontból jött jókor, hogy az egyetemi életbe be tudtam kapcsolódni. Amíg a tanítást, az írást és a kutatást is szeretem, addig megkönnyíti ezek összehangolását az életemben a velük való foglalkozás. Ha valami éppen nagyon érdekel, akkor azért elég sok áldozatot tudok hozni. Vagyis ha meg akarok írni egy könyvet, akkor azt megírom. Ha meg akarok tartani egy olyan plusz órát, ami nagyon érdekel, akkor arra rendesen felkészülök, és megtartom. Nagyobb súrlódást jelent, hogy a tanítást és a kutatást egyensúlyba hozzam, mert a kutatás az időigényességén túl például rendszeres levéltárba járást is követel, és ezek nagy része a fővárosban található. Viszont ezeknek a különböző alkotási meg ismeretátadási módoknak az együttes működtetése teszi igazán változatossá az egyetemi munkámat.

Képek forrása: GABO Kiadó és Baráth Katalin