Ebben a cikksorozatban ismertetjük, hogy miért is annyira színes és kiemelkedő a Szegedi Tudományegyetem sportvilága. Sportolókkal és edzőkkel készítünk interjúkat, akik a kimagasló eredményeik és a példamutató életük miatt öregbítik az SZTE hírnevét.

 A 10-szeres világbajnok és 9-szeres Európa bajnok korábbi profi paratriatlonista, Boronkay Péter megmutatta, hogy a parasportban is fényes sikereket lehet elérni, ennek egyik ékköve a riói paralimpia volt, ahol az elért 9.helye miatt ország világ előtt letette a névjegyét a paratriatlonban. A kecskeméti sportoló a kihívásoknak él, hiszen manapság az ép sportolók között edz és versenyez, illetve a Magyar Triatlonszövetség utánpótlás - és paraválogatott szövetségi kapitányi posztját is betölti.

Mikor kezdett el sportolni?
6-7 éves koromban, akkor egy gyógytornász javaslatára indultam el az úszás terén, majd ezt követően eljutottam kétszeres válogatottságig. Nagyon sok eredményt értem el már akkor is úszóként, és ezután lehetőségem nyílt arra, hogy kipróbáljam a triatlont is. A szegedi uszodában a mellettünk lévő pályán edzettek a triatlonosok, és ez nekem nagyon tetszett, hogy ez az egész szabadtéren zajlik, három sportágat foglal egybe, és itt ugye nem az a jellemző,
mint az uszodában, hogy faltól falig úszunk. Nyilván parasportolóként tetszett az, hogy épek között tudtam versenyezni és edzeni. Innentől kezdve már 1-2 év alatt folyamatosan jöttek a sikerek.

Az úszás és a triatlon között még pár évig vízilabdázott is. Szerette ezt a sportot?
Szerettem, azért mert egy labdajáték. Kecskeméten űztem körülbelül 12-től 15 éves koromig. Azt hiszem én voltam az ország egyetlen sérült, igazolt vízilabdázója. Nyílván a vízilabda nem olyan, mint az úszás, mert kevesebbet kellett úszni, mint az úszóknak. Rá kellett jöjjek,hogy nem ez az én utam, és utána visszatértem az úszáshoz. Örömmel töltött el az, hogy meccsekre jártunk, ezen felül még sikerélményem is volt, és persze rengeteg barátot szereztem a vízilabda által.

Ön, mint végtaghiányos ember, könnyen tudott érvényesülni a vízilabda közösségben?
Szerintem igen. Semmilyen kivételezést nem tapasztaltam, sem pozitív, sem negatív értelemben. Nem volt csúfolódás sem, habár ekkor már kamaszok voltunk. Úgy gondolom, hogy minden korszaknak megvan a maga velejárója, ebben a korosztályban már nem igazán volt tetten érhető, hogy csúfoljuk egymást.

Az úszás és a vízilabda után könnyen ment az átállás a triatlon felé? Mennyire tudott ezzel megbirkózni?
Azt tapasztaltam, hogy az úszók nagyon utálnak futni, ezzel nem voltam másképpen én sem, ezért meg kellett szerettetnem magam a futással. Érdekes, mert manapság már az uszoda az a hely, amit kevésbé látogatok. Ha a három szám közül kellene választani, akkor természetesen a kerékpározást űzöm a legszívesebben, viszont nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy bármelyiket is olyan szinten hanyagoljam, hogy fele-vagy harmadannyit fussak, ússzak és bringázzak.

Könnyen meg tudta szokni az edzője, Balla Péter módszereit?
Igen, engem napi szinten látott úszás közben, hiszen a mellettünk lévő pályán készültek a triatlonosok. Korosztályt tekintve is egy generáció vagyunk, mindössze 2-3 év van közöttünk. Hamar megtaláltuk a közös hangot, bejártuk az egész világot, sok versenyen részt vettünk, többek között szerintem ennek a megkoronázása az a riói paralimpia volt. Itt debütáló sportág volt a triatlon, és én voltam az egyetlen az országban, akinek sikerült kijutni.

Egy paralimpia miben különbözik egy világbajnokságtól?
Annyival volt másabb, hogy sokkal komolyabb mezőnnyel kellett farkasszemet néznem. Amikor az első nemzetközi versenyemen voltam 2007-ben Hamburgban, akkor ott nagyjából 10-15 parasportoló volt, aki ezt a sportágat űzte a kategóriámban – azért mondok kategóriát,
mert sérültségtől függően különítik el, viszont a paralimpián körülbelül 80-an voltunk versenyben a világ legjobb 11 helyére.

A rajt előtt nem volt önben egyfajta görcsösség, izgalom, abból a szempontból, hogy ez a világ legnagyobb sporteseménye?
Épp egy magánéleti problémám volt abban az időszakban, és első körben nem jutottam ki Rióba, de végül egy visszalépés miatt első helyen álltam a várólistán, s végül sikerült kvalifikálnom magam. Egyrészt azt is nagy tettnek tartottam, hogy szerepelhetek a paralimpián, másrészt pedig volt rajtam egyfajta nyomás abban a tekintetben, hogy én voltam az első, aki kvalifikálja magát az országból. Mivel ez egy debütáló sportág volt, ezért ez adott egy pozitív terhet, elvárást, hogy csakis én képviselem a hazámat a játékokon, de én ezt
abszolút élveztem, és a mai napig is pozitív emlékeket fűzök Rióhoz.

Ezeknek az elvárásoknak szerinte megfelelt?
Nem voltak komoly elvárások velem szembe senkinek sem. Úgy gondolom, hogy egy ilyen pici országból, és egy ilyen sportágból, mint a triatlon – amit azért valljunk be, hogy 8-10 évvel ezelőtt nem volt olyan népszerű Magyarországon, mint most, az egy hatalmas elismerés volt, aki már kijutott a paralimpiára. Tisztes helytállás lebegett a szemem előtt, de jó lett volna a legjobb nyolc közé kerülni, mert az ugye pontszerző helynek számít. Kilencedik lettem, de azt hozzáteszem, hogy volt egy technikai problémám.

Mi volt ez pontosan?
Leesett a láncom a kerékpározás során a verseny közben, itt sajnos meg kellett álljak és vissza kellett rakni a láncot. Nálunk van egy olyan szabály, hogy nem kérhet és nem is fogadhat el segítséget, ezért ha valamilyen technikai problémád van, akkor azt saját magadnak kell megoldani.

Az ottani versenyzőtársai közül tartja valakivel azóta a kapcsolatot?
Igen, úgy gondolom többel is. Azt nem mondom, hogy hetente, havonta beszélek bármelyikőjükkel is, de amikor valakinek közülünk van valamilyen ünnepe, eseménye, akkor gratulálunk egymásnak, ráírunk a másikra. Ezen kívül idén is már volt lehetőségem részt venni szövetségi kapitányként Párizsban a paralimpiai tesztversenyen, ugyanis tavaly tavasz óta a Magyar Triatlonszövetség utánpótlás- és paraválogatott szövetségi kapitányi posztját
töltöm be, és ebből adódóan itt tudok találkozni azokkal a sportolókkal, akikkel én is versenyeztem.

Miben tud a fiatal versenyzőknek segítséget, tanácsot, tapasztalatot adni?
Egyrészt a versenyzési rutinomból adódóan azt szoktam nekik elmondani, hogy miként reagáljanak bizonyos helyzetekre, akár ha defektje és technikai problémája van az illetőnek. A sporteszközök beszerzésében is mindig segítek, és abban is, hogyan használja a féket és a váltót. Azok, akik újak ebben a sportágban, nekik mindig beszélek a versenyeztetésről és a szabályokról is. Úgy érzem, hogy rengeteg versenyző felnéz rám, és büszkék arra, hogy én tudom segíteni az ő pályafutásukat, és ez egy jó visszajelzést ad nekem is abban, hogy igenis
van értelme foglalkozni velük.

Félévvel ezelőtt egy interjúban kiemelte, hogy befejezi a parasportolói pályafutását, és az ép sportolók között fog tovább versenyezni. Miért döntött így?
Egyrészt, mert már nem volt benne sikerélményem, másrészt az épek között azért jó versenyezni, mert ez egy új motivációt ad. Többfajta távot tudok kipróbálni, a korosztályomban is versenyezhetek velük, ezért nagyon motivált vagyok amiatt, hogy legyőzzek olyan sportolókat, akiknek nincsen semmilyen testi fogyatéka. Emellett én is tudom
őket a sikerre ösztönözni úgy, hogy egy végtaghiányos emberként is tudok elérni sikerek az épek között, ezáltal oda-vissza motiváljuk a másikat.

Tudna egy olyan eredményt mondani, amire a legszívesebben emlékszik vissza?
A 2010-es budapesti világbajnokság említeném, ahol címvédőként álltam rajthoz, és ezt a vb-t meg is nyertem. Szerintem ez volt a pályafutásom csúcsa. Nyilván a riói paralimpia részvételem is ide tartozik, illetve 2022-ben a 10-ik világbajnoki címemet szereztem meg hosszútávon, és ezután jelentettem be a visszavonulásomat.

Milyen céljai vannak a triatlonnal kapcsolatban?
Amatőrként szeretnék még versenyezni minél tovább az épek között, de elsősorban hosszabb távokon gondolkodom. Szövetségi kapitányként az a célom, hogy minél több parasportolót be tudjak vonzani ehhez a sportághoz, és adott esetben minél több nemzetközi sikert tudjunk elérni.

Készítette: Oláh Zalán