A heti könyvajánló Petrőczi Éva Ida és Gyula. Dédszüleim története (Katica-Könyv-Műhely, 2019) című műve, amely az írónő őseinek a szegedi árvíz idején fellobbant szerelmét, zömében gyomai helyszínű ötven boldog évét meséli el. A bevezető oldalakon Éva megemlíti saját szegedi éveit is, továbbá a kutatás menetét. Ennek apropóján készült vele ez az interjú, ahol nem csak a családregényről, hanem egyetemi éveiről, pályatársairól és aktív nyugdíjas napjairól is mesélt.

Milyen hatással volt az életedre a váratlan szegedi fordulópont?

Amikor Szegedre kerültem Pécsről, az első heteket végigzokogtam. A Tisza Lajos körúton laktam egy kedves házaspárnál, az ő kertes házuk szép alagsori szobájában osztoztunk egy szobán egy törökszentmiklósi gyógyszerész hallgatóval. Orvos apám korábbi politikai fogoly évei miatt maximális pontszámmal sem vettek fel az ELTÉ-re, s utófelvételisként az első szemeszterben nem kaptam kollégiumot.

Az első időkben majd’ megőrültem a Mecsek látványa nélkül. Van is erről egy ifjúkori versem, annak egyik sora: „s hegyek helyett a töltés”. Aztán persze megszerettem Szegedet, nem volt semmi baj, csak aki egész életében hegyvidéki városban élt, annak ez kicsit szokatlan. Koleszt is csak a második félévtől kaptam, így az elején egyedül éreztem magam. Amikor a tanári kar bizonyos tagjai „felfedeztek”, akkor kezdtem azt érezni, hogy jó sorom is lehet anyai őseim városában. Tulajdonképpen apránként lett jobb Szegeden élni.

A kép Németországban, Braunschweigban készült egy ösztondíjas úton, 1997 nyarán

A második, hamarosan ötven éve tartó házasságomat is Szegednek köszönhetem. 1977  tavaszán, friss szegedi doktoráltként Kovács Sándor Iván professzor úr valósággal „elhajtott” egy győri régi magyar irodalmi konferenciára, ahová egy pécsi szükség-pincelakásból érkeztem, még nem tudván, hogy ott vár rám egy negyedéves magyar-latin szakos diák, Szenci Molnár Albert hasonmása és Napló-jának fordítója, aki mindmáig két egyetemen tanít, a Károli Gáspár Református Egyetemen, és Révkomáromban, a Selye János Egyetemen, amelynek ugyancsak alapító tanárai közé tartoztunk.

Hogyan alakult a pályád az egyetem előtt és után?

Én már kicsi korom óta írtam. Tizennyolc évesen helikoni (keszthelyi) aranyérmes lettem költészetből és műfordításból, T. S. Eliot a The Love Song of J. Alfred Prufrock című versének fiatalkori fordítása alapján, amely egy torokgyulladás alatt készült. Minden tiszteletem és szeretetem a szegedi egyetemé, de nem az intézmény nevelt költővé, ahogy sugalltad, hanem a genetika, nem is a művelt családi háttér, az irodalmár-művészettöreténész anya, hanem az Isten által rám szabott sors.

A tablóképem 1969-ben a pécsi Janus Pannonius gimnáziumban, ebben az évben kaptam a helikoni aranyérmet.

Nagyon korán elkezdtem szójátékokban, versekben beszélni, hamar időmértékben is. Dr. Nemerey Éva – édesanyám, akit az imént már említettem - irodalmi színpadot vezetett Pécsett, (az akkor még pályakezdő Lázár Ervinnel is itt ismerkedtem meg), s természetesen sok költői estet hallgattam végig. Anyámnak megvolt az az áldott szokása, hogy nem csupán gyerekverseket mondott nekem, hanem például A walesi bárdokat. Lehet, hogy ezért váltam később a walesi költészet és kultúra kutatójává, fordítójává. többször jártam Walesben is. Egy biztos: sokkal korábban kezdtem írni, mint ahogy Szegedre kerültem.

A Tiszatáj hamar és nagy szeretettel fogadott, különösen Annus Jóska. Most, 2023-ban pedig közel húsz publikációm jelent meg a Tiszatáj online felületén, fiának, Annus Gábor főszerkesztő úrnak köszönhetően. Huszonkét éves koromban védtem meg a kisdoktori dolgozatomat, huszonegy évvel később nem fogadtam el annak PhD-vá  átminősítését, ez elég egyedi esetnek számít itthon. (Három doktori dolgozatom közül az elsőt Sir Philip Sidneyről írtam, illetve az európai reneszánsz költészetelméletről.) Pályakezdő egyetemi emberként, negyvenes éveim elején, teljesen új anyaggal készültem a második doktorira, azóta is folyamatosan kutatom a puritán irodalmat. E témában eddig tizennégy könyvem jelent meg, magyar, angol nyelven, vannak köztük magyar-angol kétnyelvűek.

Sok gyerekkönyvet fordítottam angolból és németből is. Voltak jelentős fordítói sikereim. De nem érdekel a hírnév, csak a minőség. Szerencsés véletlen folytán 1995 nyarán személyesen megismerkedhettem és összebarátkoztam az akkor Nobel-díjra jelölt walesi Ronald Stuart Thomas pap-költővel. Eddig a magyar irodalomban egyetlen önálló Thomas kötet jelent meg: Egy pap népéhez – az én tolmácsolásomban.

Kiket említenél meg, akikre jó szívvel gondolsz?

Elsősorban Kovács Sándor Iván, aki nem volt egy könnyű kézzel, jó jegyeket osztó ember, de nekem mégis mindig kitűnőt adott. Aztán összebarátkoztam Jankovics Jóskával is, aki akkor volt ötödéves, amikor én „ gólya”. A daliás, barna fiatalember Keserű Bálint tanár urat helyettesítette.

Angolból akkoriban elég furcsán kezdődött az egyetemi menüsor, mert joggal hinné az ember, hogy elkezdjük a középkortól és időrendben haladunk, de mi 1970 őszén nem így tettünk. Szegedy-Maszák Mihály éppen a legnehezebb korszakkal indított, a restaurációval, tehát a 17. századdal. Ezek nem voltak nyelvileg könnyen érthető anyagok, de én, hála Istennek, Szegedy-Maszák tanár úr angoljának minden pontját értettem, így a többiek számára készített jegyzeteimet a „Ludwig-féle Laricsevnek” (civil nevem: Ludwig Éva Alice) hívták szeretettel csúfolódó csoporttársaim. Szegedy-Maszák Mihály később 2002-es első tudományos könyvem elismerő bírálója volt, s a könyv egyik premierjén is ő beszélgetett velem.

Anyukám 1947-ben ugyancsak Szegeden doktorált Sík Sándornál, aki egy angyali jóságú ember volt, a háború után csonttá fogyott diákokat szerzetesi rezidenciáján többször egy héten apaszívűen meguzsonnáztatta.

Volt továbbá egy csodálatos tanárnőm, Hernádiné Németh Zsófia, Németh Gyula, a nemzetközi hírű nyelvészprofesszor lánya. Zsófi angol stílusgyakorlatot tartott nekünk, és az első pillanattól kezdve szárnyai alá vett. Amikor elsős koromban már kezdtem publikálni az Európa Kiadónál, az első műfordításaimat ő gépelte le, és ahányszor Pestre mentem irodalmi ügyeket intézni, elemózsiát is ő csomagolt nekem. Tényleg anyám helyett anyám volt, amíg államvizsgáztam, ő vigyázott akkor tizenkilenc napos lányomra is. Sőt, nem sokkal később nála aludtam az első korengedményes doktorátusi éjszakámon. Haláláig tartottuk a kapcsolatot. Férjemmel is nagyon szerették egymást.

Halálomig hálás leszek Szegednek, hogy szorgosan járhattam angol szakosként a germanista Halász Előd speciális óráira, például Mahler és Wagner speckollokra, egy-egy fél éven át. De a családtagjaim között is számos tehetséges muzsikus van. Így lehettem később a Parlando (online zenei lap) elhivatott szerzője.

Koch Valéria és Zalán Tibor azok, akikre jó szívvel emlékszem vissza a szegedi egyetemista írókör tagjai közül, megjelent két antológiánk Tűzpróba címen.

Kérdeztél a kiadóimról. A legállandóbb Fazakas István a Fekete Sas Kiadó igazgatója, aki minden idők egyik legképzettebb könyves embere. Megismerkedésünkkor még a régi Magvető egyik szerkesztője volt, ahol korábban én is lektoráltam. 1999 óta dolgozunk együtt.

Mesélj egy kicsit a családodról, illetve Ida és Gyula történetéről!

Első gyermekeim Szegeden születtek. Mire végeztem az egyetemen, már két gyermek anyja voltam és családfenntartó, ezzel egyidejűleg évfolyamelső. Mint említettem már, tizenkilenc nappal második szülésem után államvizsgáztam. Ida és Gyula című könyvemet gyomai recepteken kívül anyám egyik versével zártam le (szövege eredetileg a Tiszatájban jelent meg), közben szegedi családi krónikák is vannak benne. Ida és Gyula szerelmének alakulását gyerekjáték volt megírni, ugyanis dédanyámnak és dédapámnak is számos levele fennmaradt. A dolgok csontváza már készen állt. Számos szakmai anyagot végigolvastam. A nagymama volt iskolájától, az egykori „felsőbb leány”-tól (most Tömörkény Gimnázium) kaptam segítségül egy évkönyvet, valamint Aradról is, ahol dédapám tanult. Rengeteg kutatási munka van benne, például bölcsész létemre végtelen vízügyi kimutatásokat is elolvastam.

Anyám múltjáról nincsenek ilyen dokumentumok, egy-két barát visszaemlékezését leszámítva.

Anyám, Nemerey Éva, szegedi egyetemista korában.

Hogyan telnek a nyugdíjas évek?

A nyugdíj mellett két állásom is van. Szenvedélyesen szeretek tanítani. Az egyik eredeti munkahelyemen, ahol 20 évet töltöttem, a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Károli Interdiszciplináris Akadémián oktatok puritán irodalmat és általában protestáns kultúrát. Ez az egyik állásom.

Folyamatosan dolgozom „fix” állásban a Reformátusok Lapjánál, de számos lapnak vagyok munkatársa. A szívem csücske a Parlando zenei szaklap, ahol évente 30-40 publikációm jelenik meg. De akadnak írásaim a Kaleidoscope orvostörténeti lapban, illetve a Múlt és jövő folyóiratban is. Továbbá a számomra nagyon kedves evangélikus irodalmi és kulturális és művészeti lapban, ennek Credo a neve. Természetesen a Tiszatáj és egyéb online platformok is közlik írásaimat.

Mellette nagyszülők is vagyunk. Szenvedélyesen szeretek sütni-főzni, de nem használok cukrot, fehér lisztet, fehér tésztafélét, fehér rizst, könnyed módon főzök. Olyan finomságokat készítek, amelyek különlegesek és egészségesek. A legidősebb unokám már tizenhét éves, a legfiatalabb kettő. Van a családban olyan, aki tovább viszi az írói vénát, bár ő inkább történész és nem költő, tudományos könyveket ír, amelyek nyelvezete a szépirodalomban is megállná a helyét.

Hogy vagy most?

Egyetemen tanító házaspárként látjuk a különbséget a múlt és jelen között. Hallgatóként én is, a férjem is szenvedélyesen szerettünk tanulni és kutatni. A mostani átlag hallgatókról a férjemtől tudok, az Akadémián csak elhivatott diákokkal találkoztam. A mai diákok fájdalmasan érzékeltetik, hogy humán pályán megélni nyomorgás nélkül, nehézség nélkül szinte lehetetlen.

Hamarosan megjelenik a huszadik verseskötetem, melyben Szegeddel kapcsolatos verseket is olvashatnak majd. A 70. születésnapom alkalmából csaknem ötszáz oldalas válogatáskötet jelent meg, amelynek címe Könyörgés, márciusi hóban, (Fekete Sas kiadó, 2021) ebben aztán rengeteg „Szöged” van. A bevezetőt Kálmán C. György írta. A füst vállalása című könyvemnek (ezek is versek, a Fekete Sasnál, 2022-ben) ő az egyik főszereplője, a könyv kiadását az ELKH BTK Irodalomtudományi Intézete is támogatta.

Végül egy egészen más téma: A szem műtéteimről is írtam: Szürkeháj. Két szemműtét története (Fekete Sas Kiadó, 2014) – ez egyszerre önéletrajzi regény és orvostörténet.

Mire vagyok a legbüszkébb? Semmire nem vagyok büszke, pusztán hálás vagyok, azért hogy egyetlen soromhoz sem, legyen az tudomány vagy szépirodalom, vagy akár műfordítás, sem tapad verejték. Nekem az írás zsenge korom óta gyógyítás, gyógyulás, öngyógyítás, örömmel, soha nem szenvedve írok. Sikerült megőriznem gyermeteg énemet, nem a klasszikus kosztümös anyóka lettem. Merem vállalni a gyerekséget is, a legkomolyabb tudomány, a legkomolyabb kutatás mellett. Előadás közben is be tudok dobni egy jó poént, akármikor, ha diák, vagy kollegiális hallgatóimon az elfáradás jeleit látom. Minden, ami harsányság, önreklámozás vagy üzleti szempont, az távol áll tőlem. Az utóbbi idők legnagyobb öröme, hogy Molnár Piroskával, a Nemzet Színészével a Helma Kiadónak öt művemből hangoskönyvet készítettünk, szeretetszolgálatként, látássérültek, külföldön élő magyar családok és Piroska szép hangjának rajongói számára.