Ismét Szegedre látogatott öregdiákunk, Magyarósi Csaba, aki hazánk egyik legnézettebb YouTubereként videóival több tízezer embert ér el nap mint nap. Korábban az SZTE kommunikáció és média szakjának hallgatója volt, ma a YouTube csatornáján oszt meg tartalmakat, főleg utazás és tech témákban. A TIK-ben megrendezett SzeBIT konferencián sikerült elcsípnünk egy interjúra.

A Hónap Alma Mater Tagja májusban: Magyarósi Csaba

Igen gyakran látogatsz Szegedre a különböző projektjeid kapcsán, illetve előadásokat tartani. Hogyan kötődsz a városhoz és az egyetemhez? Mit adott számodra az SZTE?

Egyrészt a szakmámat adta a Szegedi Egyetem: itt tanultam újságírást, és biztosan teljesen máshogy alakult volna az életem, ha nem ide járok. Nagyon súlyos szakmai, morális alapokat kaptunk azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell újságot írni – ami egyébként sajnos teljes egészében kiveszni látszik ebből a szakmából. Az egyetemen fantasztikus újságíró tanáraim voltak, olyan dolgokat tanítottak meg, amik azóta sem koptak ki – például, hogy hogyan kell az igazsághoz hűen írni, etikus újságírónak lenni. Szakmailag ezt adta, magánemberként pedig a feleségemet, Dórát, aki szintén az SZTE-re járt. ☺

Bár én egyetemre egy budapesti kihelyezett tagozatra jártam, Szegedet egészen fiatalon megszerettem már – ide kötődik az első szerelem is például. De úgy igazán az egyetem után fedeztem fel, hogy mennyire szuper ez a város. Mindig mosolyogva jövök ide.

Sokáig újságíróként dolgoztál az Indexnél, majd a Discovery Channelnél, majd 2006-ban kezdtél el tartalmat megosztani a YouTube-on. Hogyan tekintettél akkoriban a videózásra, és miért döntöttél végül úgy, hogy ez lesz a fő vonalad?

Amikor elkezdtem használni a YouTube-ot, még közel sem az a platform volt, mint most - akkoriban csupán azért töltöttem fel oda a videókat, hogy a blogomban meg tudjam azokat osztani. Nem is gondoltam, hogy ezeket a YouTube-on bárki megnézi. Aztán jöttek kicsit komolyabb tartalmak is – amikor a Discoverynél dolgoztam, elkezdtem feltölteni olyan tartalmakat is a videómegosztóra, amik kimaradtak a TV-s anyagokból, de még akkor is elsősorban csak azért, hogy a blogomba beágyazhassam őket. Tehát tulajdonképpen minden egyes esetben, amikor feltettem valamit a YouTube-ra, sokkal inkább használtam eszközként a platformot, önállóan nem volt célja a csatornámnak. Viszont egyszer csak feltűnt, hogy már van huszonötezer feliratkozóm, amiből egy idő után meg lett ötvenezer. Volt egy pont, amikor már láttam, hogy a YouTube-on többen nézik a tartalmaimat, mint a blogon, ahová beágyazom őket. Ez pedig elindított bennem egy gondolatmenet, aminek az lett a vége, hogy ott hagytam a TV-t – ami egyébként is csalódás volt nekem, mert sokkal macerásabb, szárazabb volt a tartalomgyártás, mint képzeltem – és onnantól kezdve elkezdtem aktívan foglalkozni a YouTube csatornámmal.

Hogy látod, előnyt jelenthet-e a YouTube-on az újságírói múlt és szemléletmód?

Nehéz megmondani, hogy előny-e… vannak nálam sokkal sikeresebb és népszerűbb YouTuberek, akiknek egyébként soha semmi közük nem volt a hagyományos médiához, sőt, a világ legsikeresebb YouTubereinek nagy része ilyen. Viszont azok, akik kicsit minőségibb tartalmakat gyártanak, és a nézőközönségük nagyrésze nem a 12-13 éves korosztályból kerül ki, időnként bírni szoktak valamiféle szakmai múlttal. Sokat segíthet ez akár a témaválasztás tekintetében – felismerni a fontos, fajsúlyos helyzeteket, amikből valódi tartalom készülhet. Az én csatornámat egyébként jellemzően felnőttek nézik, 18 éves kortól kezdődik az érdeklődés, 23-25 körül ér a csúcsra és eltart olyan 45-ig. De vannak persze kivételek – emlékszem, egyszer Szegeden, amikor a fiammal voltunk, egy idős úr kezdett el nagyon csúnyán nézni rám. Azt hittem, azzal van gond, hogy a fiam hangoskodik – ez megesik vele, bár nagyon cukin csinálja – és már készültem arra, hogy majd megvédem, amikor odaállt elém, és azt mondta: „Te meg mit keresel itt? Most már értem, miért nem volt reggel adás, mert itt lazulsz a kisfiaddal!” Kiderült, hogy ő is nézője a csatornámnak. És ez tök jó egyébként.

Mit gondolsz általában véve az influenszerségről? Van-e felelőssége az influenszereknek abban, hogy milyen témákat népszerűsítenek?

Igen, abszolút! Mindenféleképpen úgy gondolom, hogy van felelősségünk, bár azt is megértem, hogy ezzel nem mindenki tud élni. A felelősség tulajdonképpen egy lehetőség is arra, hogy jobb irányba terelgessük a világot. Viszont, ha veszünk mondjuk egy 17 éves influenszert, aki valamilyen könnyed tartalommal épített magának követőtábort, érthető, hogy nem tud ezzel mit kezdeni – egyrészt talán fél attól, hogy elriasztja a közönségét a nehezebb témákkal, másrészt pedig tinédzserként az ember nem is feltétlenül tudja, hogy mi az a fajsúlyos sztori. Persze ki lehet állni 17 évesen is az elvekért, lehet forradalmat csinálni, de nem várhatjuk el ezt minden 17 évestől. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a felnőtteknek, akik megéltek már ezt-azt, és nagy közönséget érnek el, abszolút felelősségük, hogy időről-időre hallassák a hangjukat bizonyos témákban. Attól tartok, hogy sokan vannak, akik túl sokáig hallgatnak, vagy ami még ijesztőbb, nem is érzik, hogy hol vannak azok a pontok, amikor már meg kellene szólalni. Sokszor még akkor sem, ha éppen nem értenek egyet azzal, ami történik, úgy vannak vele, hogy „ez nem az én dolgom” és hátra lépnek. 

Te kezdeményezője voltál például a Zöldítsük ki együtt Budapestet programnak, illetve sok más, karitatív kezdeményezés mögé is beálltál már. Vannak-e esetleg szívügyeid, olyan témák és ügyek, amikhez nagyon szívesen csatlakozol?

Igen, sok ilyen van, például ha gyerekeknek lehet segíteni, azt mindig támogatom. Tegnapelőtt éppen a Démétér Házban voltam, ahol olyan gyerekeket igyekszenek minél jobb körülmények között gondozni és nekik otthont biztosítani, akik éppen csontvelő-átültetésen estek át. Az ilyen és ehhez hasonló témák nagyon fontosak szerintem. Ugyanígy szívügyem a környezetvédelem, a városok kizöldítése. Ugyanakkor mindezek fölött van egyféle vízió is a fejemben a társadalmi igazságosságról – úgy gondolom, hogy ha a társadalom igazságosabban, jobban működik, akkor előbb-utóbb ezek a területek, amikről beszélünk, a helyükre kerülnek és megfelelően lesznek támogatva. Ez az, ami közös pont a szívügyeimben.

Sok céggel működsz együtt. Általában mi alapján szoktál igent vagy nemet mondani egy céges felkérésre? Hogyan szelektálsz?

Ez nagyon egyszerű. Ha megkeres egy cég, akkor megkérdezem magamtól: ha véletlenül találtam volna rá, felkeltette-e volna az érdeklődésem témaként? Láttam-e volna benne fantáziát csak úgy, magamtól? Ha a válasz igen, akkor elvállalom. Ha nem, akkor pedig nem.

Mit üzennél azoknak a mostani egyetemistáknak, akik hasonló karrierben gondolkoznak? Vagy, ha nem is hasonló karrierben, de motiváltak és tenni szeretnének?

Hát azt, hogy tegyenek! Az a jó, hogy ma már nem nagyon kell várni arra, hogy az ember eszközöket kapjon, hiszen a lehetőségek adottak. Amikor én annak idején az egyetemre jártam, és bármilyen tartalmat szerettem volna létrehozni, ahhoz szükség volt valamilyen felületre, ahová csatlakozhatok – oda kellett csapódni egy újsághoz, rádióhoz, vagy valami ilyesmihez. Ha egy kezdeményezést akartam elindítani, az sem nagyon ment egyedül, mert nem voltak meg hozzá a szükséges platformok. És bár sok problémát okozott az internet az elmúlt 20 évben, az biztos, hogy ha valaki szeretne jót tenni, fejlődni, vagy előrelépni, ahhoz minden lehetőség biztosított, hogy belevágjon. Nem túl jó, hogy ezek a lehetőségek a hülyeségekhez is adottak, azokat is el lehet kezdeni. De pont ezt kell ellensúlyoznunk a jó ötletekkel. 

Interjú és fotók: Kósa Boglárka