A Hónap Alma Mater Tagja: Bozóki Anna 

Korábban nem ismert cigány mesegyűjtemény került napvilágra a közelmúltban az SZTE Klebelsberg Kuno Könyvtárból. Bozóki Anna, aki az SZTE történelem-magyar szakos hallgatója volt, illetve jelenleg osztatlan tanár szakos szakdolgozatát írja, egyetemi kutatása során bukkant rá a TIK-ben a Herrmann Antal által jegyzett szövegekre. A meséket Anna angolra és a romani nyelv lovári dialektusára is lefordította, így azok három nyelven jelennek meg hamarosan nyomtatásban Szemelvények Herrmann Antal mesegyűjtéséből címen a Pécsi Tudományegyetem által. Interjúnkban Bozóki Annával cigány mesékről, kultúráról és a népmesegyűjtés izgalmas világáról beszélgettünk.

Hogyan bukkantál rá erre a mesegyűjteményre?

2018 szeptemberében, amikor visszajöttem a Szegedi Tudományegyetemre történelem-magyar osztatlan tanári szakra, volt egy „ifjúsági-és gyermekirodalom” című kurzusom. Ezen a kurzuson, bár nem foglalkoztunk cigány mesékkel, készíthettem egy dolgozatot a témából, ami már régóta érdekelt. Így kezdtem el foglalkozni ezzel a területtel. A gyűjteményt a TIK-ben találtam, még be is volt szkennelve – szóval eddig is rendelkezésre állt a forrás, csupán az hiányzott, hogy valaki kutassa. A szakmán belül többen is írtak a létezéséről – így például Erdős Kamill és Görög-Karády Veronika is – de közelebbről eddig még senki nem nézte meg őket.

Hermann Antal munkássága nagyrészt még feltáratlan, nem csupán a levelezései, hanem számtalan kutatása és leírása is. Ő alapította meg a Kolozsvári Egyetemen az első néprajz tanszéket, majd a román megszállás után ide, a Szegedi Egyetemre jött tanítani. Emiatt hatalmas Hermann Antal hagyaték van itt Szegeden, nem csak cigánysággal kapcsolatos kutatások.

Hogy nézett ki az 1800-as években egy ilyen kutatás?

Herrmann Antal a cigányság mellett más népcsoportokkal kapcsolatban is végzett kutatásokat – abban hitt ugyanis, hogy egy ország népei csak akkor tudnak békében együtt élni, ha megismerik és tisztelik egymás kultúráját. Erről szól az ő munkássága, és ezzel nagyon meghaladta a saját korát.

A kötetben megjelent meséket 1886-87-ben egy résztvevő kutatás keretein belül jegyezte le, amikor is tulajdonképpen beépült egy erdélyi vándorló cigány törzs életébe. Csavargónak adta ki magát, és azt mondta, szeretne ő is haladni a csapattal. Vicces anekdoták kapcsolódnak ehhez az időszakhoz – például, hogy elment a városba disznót „lopni”, hogy elnyerje a közösség bizalmát, vagy hogy bizonyos időközönként a csendőrségre is bevitette magát, azért, hogy lejegyezhesse a hallott történeteket, dalokat és hagyományokat.

Ez a hagyaték blokkokra van osztva, és találhatók benne népdalok, babonák, hagyományok is – én jelenleg a mesékkel foglalkozom, amikből összesen 53 szerepel a feljegyzésekben. Ezekből a szöveggyűjteményben 10 mese került kiadásra.

Milyen szempontok alapján választottad ki a meséket?

Mindenképpen szerettem volna, hogy a gyűjteményben talált eredetmondák és a világmagyarázó történetek kerüljenek bele a kiadványba, és fontosnak tartottam még az olyan meséket is, amikben megjelenik egy-egy törzs neve, mint például a Kukuja és a Lejla törzsek, amikről szintúgy semmit nem tudunk jelenleg, azon kívül, hogy a 19. században létező erdélyi vándorcigány közösségek voltak.

Miért ennyire ismeretlen ez a terület a mai napig?

Valószínűleg az is az oka, hogy a többségi társadalmat sokáig nem igazán érdekelte a cigány kultúra, igazán csak az 1950-es évektől kezdtek a kutatók a cigányság felé fordulni. Ekkoriban a magyar paraszti kultúra eltűnésnek indult, az embereknek pedig egyre kevesebb idejük volt meséket mondani. Hermann Antal ezért is előzte meg nagyon a korát, hiszen ő már az 19. században is nagy figyelmet fordított a roma kultúra megismerésére.

Milyen előnyei lehetnének annak, ha a társadalom széles köre ismerné ezeket a meséket?

Szerintem jelentősen segítené a megértést a különböző kultúrák között, akár a leghétköznapibb helyzetekben is. Vegyünk például egy hétköznapi esetet – egyes roma közösségekben kifejezetten udvariassági formulának számít az átkozódás, és faragatlanságra utal, ha valaki nem a megfelelő „válaszokkal” reagál erre. A nyelvek szintjén egyébként nagyon nagyfokú integráció ment már végbe, számos kifejezést vett át a magyar a cigány nyelvekből.

Mennyire épülnek be ezek a kultúrára vonatkozó tudásanyagok jelenleg az oktatásba?

Nemigen, hiszen így is rengeteg a tananyag, és bár az új NAT-ban esik szó a kisebbségi kultúrák oktatásáról, ez csupán opcionális, a tanár dönti el, hogy beépíti-e az órák kereteibe. Tankönyvek sincsenek, amik behoznák ezt a területet – ami ráadásul nagyon fiatal még Magyarországon, 1997-ben jött létre az első Romológia Tanszék a Pécsi Tudományegyetemen.

Vannak még ezen kívül nemzetiségi iskolák is, amik a felzárkóztatást és a tehetséges diákok támogatását tűzik ki célul – ilyen például Magyarországon a Gandhi Gimnázium, ahol van roma népismeret, illetve romani és beás nyelvoktatás is. Szerintem nagyon jó, hogy vannak ilyen iskolák, hiszen rengeteget tesznek a tehetséges gyerekek mentorálásáért, viszont az a gond ezzel, hogy így, szeparáltan pont hogy nem ismerjük meg egymást eléggé, így pedig tovább működnek az előítéletek a társadalomban.

Milyen kutatásokat tervezel még végezni a témával kapcsolatban?

Ezt a megjelent mesekönyvet szöveggyűjteménynek szántuk, ami jól jöhet a lovári nyelvjárást és dialektust tanítók számára – hiszen nem bővelkedünk kiadványokban, kevés az olyan anyag, amiket keresztül tanítani és tanulni lehetne. Viszont ez az anyag nagyon sok kutatási lehetőséget rejt még magában, én például a jövőben a motívumokat, illetve a természetfeletti dolgokat, varázslatokat szeretném még vizsgálni a mesékben.

 Interjú és fotók: Kósa Bogi